2012 Nyári ÍRÓ-OLVASÓ TALÁLKOZÓ

Kedves Olvasók!


Épp itt az ideje, hogy hírt adjak a Nyári Író-Olvasó Találkozóról!

Nos, most úgy néz ki a dolog, hogy augusztusra érkezett a legtöbb szavazat (meg ugye a június-július már kiesett a lehetőségek közül). :D

A tervek szerint AUGUSZTUS 24-26-án (péntek-vasárnap) tartanánk a TALÁLKOZÓT, ABYnél, KŐSZÁRHEGYEN (a pontos címért írjatok, ha jöttök).
A részleteket (leutazás, hazajövetel stb.) egyelőre még homály fedi, azzal majd ráérünk foglalkozni, ha kiderül, mennyien és kik jönnek. Persze nem kötelező a három nap, egy napra is ide lehet ficcenni. Aki több napra jönne, annak biztosítunk koszt-kvártélyt. :)

A PROGRAMOK között lesz:
- felolvasás
- quiz (ha sokan összejövünk, és érdemes összeállítani 1-1 kérdéssort) és természetesen nyeremények a legokosabbaknak
- kötetlen csevej a művek alkotói folyamatáról, a leendő tervekről és bármi másról, ami érdekel titeket...
- Twilight Cluedo - játék a közös (de főleg Atyus) készítésű, gyönyörű társasjátékkal (amiről Abynél találtok egy csodásan szép képet, lessétek meg!)  :)



MÁS!!!

Még egy kérdéssel fordulok hozzátok:
Ez a többnapos olvasói találkozó vidéken lesz,és tudom, hogy sokan nem szívesen utaztok messzire. Lenne igényetek egy pesti, egynapos találkára (mondjuk valami parkban/szabadtéri helyen)??



A "jelentkezést" az augusztusi összejövetelre, illetve a lelkes válaszaitokat ide is megírhatjátok kommentben, vagy jelezhettek nekem e-mailben, a chatben vagy akár a facebookon is. :)



További csodás nyarat!



Stigu











_@/"

Happy 2nd Birthday!

Sziasztok!


Nagy nap a mai (fél-nagy nap)! Két évvel ezelőtt éppen ma hoztam létre ezt a blogot az akkor még csak tervezett történetnek, a Tündérmesémnek. 2010-ben ilyenkor már biztos voltam benne, hogy ezt a történetet, ezt a szerelmet meg KELL írnom, és meg is fogom! :) Azóta sok minden történt: születgettek fejezetek (sajnos nem annyi, amennyit én szeretnék...), csodaszép dizájn került fel Atyus jóvoltából; sok-sok álmatlan és végigálmodott éjszakát okozott nekem eddig ez a sztori. :D

Ennek megünneplésére sajnos még nincs új fejezet - tervbe volt véve, hogy mára elkészülök a friss, ropogós olvasnivalóval, de ugye ember tervez... -, viszont gőzerővel készül. :) Az aktuális fejezet kb. fele készen van már (ami tudom, hogy nem valami nagy dolog, tekintve, hogy milyen nagyon régóta nincs itt túlzott élet), és remélem, hogy a jövő hétvégén feltehető állapotban lesz... (Most kezdem látni a fényt az alagút végén, és ez egyre jobb hangulatba hoz, így egyre gyorsabban megy az írás, de persze semmit nem akarok fixre megígérni.)
Úgyhogy aki kíváncsi még a történetre, ennyi idő után is, az jövő hétvégén nézegessen erre, hátha... :))



Addig is további szép tavaszt!


Stigu











_@/"

5. fejezet - Questions... Answers...

Sziasztok!

Íme itt az új fejezet (ezúttal tényleg sikerült hamarabb hoznunk, mint az előzőt): :D A következő viszont lehet, hogy kicsit csúszni fog, ugyanis nálunk az oviban nagyon évvége van, ráadásul táboroztatni is viszem a gyerekeket hamarosan, amire elég sokat kell készülődnöm. Pluszban ezerrel tervezzük az olvasói talit (amiről az előző bejegyzésben minden részletet elolvashattok), és ez szintén elég sok tennivalóval jár. Akinek van kedve, még korlátlan számban jelentkezni lehet rá, OLVASSÁTOK EL AZ ELŐZŐ BEJEGYZÉST, HA ÉRDEKEL TITEKET EGY SZEMÉLYES TALÁLKA LEHETŐSÉGE!
Mindenesetre megpróbálunk majd igyekezni a frissel.

Addig is várom a véleményeket, és jó olvasást a mostanihoz! :)
És ne felejtsétek el olvasni Aby ikerfejezetét is, a Frantic Love-on!

5. fejezet – Questions… Answers…   

„Az őszinteség veszélyes dolog, és minél több van belőle, annál veszélyesebb.”

/Oscar Wilde/

A ráragadt mosollyal az arcomon huppantam le a székbe. Robert komoly, számon kérő kifejezéssel fordult hozzám.

– Ki volt az a fickó? – faggatott összehúzott szemöldökkel.

Azonnal leolvadt rólam minden jókedv.

– Mi volt ez az egész? – vontam kérdőre morcosan. – Nem ezt beszéltük meg! Olyan nehéz lett volna mindent elmondani?!

– Igen, mert a második dalt csak arra az esetre kértem, ha ilyen nagy a sikered. És úgyse egyeztél volna bele kettőbe – felelte magyarázkodva.

– Szuper volt – vágott az eszmecserénk közbe Marcus. – Nem is tudtam, hogy énekelsz.

– Nem is – húztam el a számat.

– Rob igazat mondott a kismadárról – nézett rám Tom elismerően.

– Na jó, elég! Épp cseszem le a haverotokat. Értem én, hogy meg akarjátok védeni, de úgyis megkapja a letolást.

Marcus elvigyorodott, aztán fejcsóválva Tommal kezdett társalogni.

– Ezért még egy kérdés jár nekem! – jelentettem ki határozottan.

– Rendben – egyezett bele Robert. – De előbb válaszolj az enyémre!

– Sajnálom, nem emlékszem rá – ráztam meg a fejem.

– Ki volt az a fickó? – ismételte el hezitálás nélkül.

Most kísértetiesen hasonlított a bátyámra, aki folyton óvni akart mindentől és mindenkitől.

– George. – Láttam, hogy a válaszom nem elégíti ki. – Meghívott egy italra, de elutasítottam. – Megenyhült a védelmező kifejezés az arcán, míg meg nem hallotta a folytatásom. – Helyette megkapta a számom.

– Randizni fogsz vele?

– Igen, remélem. – Nem értettem, mi a baj ezzel. Nem házasságra készülök, csak egy egyszerű találkára.

– De… nem is ismered – ráncolta a homlokát.

– De, ő George. Különben meg arra való egy randi, hogy jobban megismerjük egymást.

– Nem tetszik ez nekem – kötötte az ebet a karóhoz. Tényleg olyan volt most, mint a bátyám.

– Nekem viszont tetszik. És épp itt az ideje, hogy nyissak a férfiak felé.

Mindketten elhallgattunk egy percre. Azt hittem, hogy ezzel lezártnak tekintjük a témát, de tévedtem. Robert még korántsem nyugodott bele.

– Miért nincs barátod? – kérdezte tűnődve, mire elakadt a lélegzetem. Sosem hittem, hogy egyszer ilyet hallok tőle. Ő félreértette a döbbenetemet. – Oh, ne haragudj! Ez faragatlanság volt tőlem – mentegetőzött gyorsan.

– Nem, egyáltalán nem baj. Csak meglepődtem, hogy ez érdekel téged. – Elgondolkoztam, hogy hogyan kezdjek bele. – Pár hónappal az Angliába költözésem előtt átestem egy elég csúnya szakításon. Öt és fél évig jártunk, mire rájöttünk, hogy nem illünk össze. Volt ott hiszti, ordítás, könnyek és fenyegetőzés. És ezek még csak az ő reakciói voltak. Utána sokáig már a férfiak látványától is rosszul voltam – vontam meg a vállam. – Azóta pedig itt kint küzdök a túlélésért.

– Hogyan jöttetek rá, hogy nem illetek össze? – faggatott tovább.

– Ja, az… nem túl bonyolult: megcsalt egy egyetemi csoporttársával.

– Uh, sajnálom – nézett a szemembe bocsánatkérően.

– Áh, legalább idejében kiderült, nem akkor, mikor már komolyabb a dolog.

– Ez a pasi egy csótány – jegyezte meg fintorogva.

– Ezzel nem ellenkezek – kuncogtam, aztán az emelvény felé fordultam, ahol egy újabb önjelölt énekes élte ki szenvedélyét.

Robert észrevehette a pillantásom. – Milyen érzés volt fent a színpadon?

Visszaidéztem azt a furcsa kettősséget: a gyomorszorító izgalmat és a szívmelengető elégedettséget, mert másoknak is tetszik, amit csinálok.

– Fantasztikus – feleltem, még mindig a fekete deszkákat figyelve. – Ahogy feldübörgött a taps… – sóhajtottam álmodozva.

– Sejtettem, hogy tetszik majd.

Megkerestem a tekintetét – lágy volt és simogató, akárcsak a szavai. Bevillant, hogy az érintése is ilyen lehet: meleg és puha. Aztán mérgesen elhessegettem a gondolatot. Nem szabad ilyeneken agyalnom, ha el akarom felejteni a romantikus kis ábrándjaimat vele kapcsolatban. Nagy hiba lenne még jobban beleélni magam a semmibe. Barátok vagyunk, és ez épp elég. Annak kell lennie, ha nem akarom elrontani. És mindent megteszek, hogy elég is legyen.

– Köszönöm – mormoltam neki hálásan. Örültem, hogy rávett erre az őrültségre és megmutatta nekem ezt a csodás élményt.

Az este további részében nem bírtam olyan aktívan részt venni a társalgásban, mint szoktam. Egyfelől nagyon sok új dolog történt, amiket hiába próbáltam legalább addig kiűzni a gondolataimból, míg magányosan elrágódhatok rajtuk, nem sikerült. Másfelől a fáradtság kezdett ledönteni a lábamról; a figyelmem gyakran elkalandozott, sőt néha olyan szinten kikapcsolt az agyam, hogy ha rákérdeznének, nem tudnám visszaidézni, mire bólogatok épp olyan nagyon értelmesen.

Aztán másnak is feltűnt, hogy milyen sűrűn ásítozok a harmadik pohár borom felett.

– Fáradt vagy? – hajolt a fülemhez Rob, mire én meglepetésemben megugrottam egy kicsit. Nem voltam felkészülve rá, hogy ilyen közelről halljam a hangját.

– Igen, eléggé – válaszoltam bólintva. – Fél ötkor keltem egész héten, úgyhogy szeretnék már találkozni az ágyammal – mosolyogtam rá halványan.

– Miért nem szóltál, hogy indulni akarsz? – Mielőtt bármit felelhettem volna, folytatta. – Máris mehetünk.

Azonnal felpattant a székéről, és magyarázkodni kezdett.

– Azt hiszem, ideje aludni térnünk, holnap nehéz napom lesz és Anne is fáradt – mondta a többieknek. – De ti maradjatok nyugodtan!

Felsegítette a kabátomat, elköszöntünk mindenkitől, majd kiléptünk a pubból.

A kinti hűvös, felhőtlen éjszaka friss, fagyos levegője felélénkített kicsit.

Robert máris kocsi után kutatott, engem viszont más foglalkoztatott: felébredt a kíváncsiságom.

– Rob, feltehetem az első kérdésem? – lestem fel rá bátortalanul.

– Ahm… Persze – bólintott hezitálva. Biztos voltam benne, hogy tart egy kicsit az egyességünktől. Ő a kérdéstől… én a választól.

– Mi van… közted és Kristen között?

Láttam, hogy elhúzza a száját, aztán félrenézett, mintha még mindig taxit keresne.

– Ez egy elég bonyolult dolog…

– Megígérted, hogy megmondod nekem az igazat! – emlékeztettem bosszúsan. Azt, hogy megpróbál kibújni a válaszadás alól, nagyon rossz előjelnek véltem. Ha nem lenne semmi, azt simán megmondhatná. Ezek szerint… Sosem gondoltam, hogy az igazság ennyire fájdalmas lesz. Úgy éreztem, összeszorul a szívem és nehezebb lélegeznem; mintha egy elefánt ülne a mellkasomon. Nem várt könnyek kezdtek gyűlni a szemembe, amiket mérgesen próbáltam kipislogni. Remegő kézzel halásztam ki a cigim a táskámból, hogy rágyújtsak. Az talán megnyugtatja valamelyest az idegeimet.

– Meg fogom – mondta békítően. – Csak tényleg bonyolult az ügy. – Ő is elővett egy cigarettát. – Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? Közben mesélek.

Csak bólintottam válaszként – féltem, hogy a hangom remegése elárulná a bennem zajló, kétségbeesett háborút.

Szótlanul elindultunk a gyéren megvilágított, kisforgalmú utcán. Türelmesen vártam, hogy mikor kezd bele; nem akartam siettetni, hagytam, hogy összeszedje a gondolatait.

Néma csendben lesétáltunk egy egész tömböt, mire belefogott.

– Nem vagyunk együtt – jelentette ki egyszerűen. Arra számítottam, hogy mond még valamit, de mikor egy perc múlva sem folytatta, kezdtem gyanítani, hogy ennyivel le akarja tudni a témát.

Ingerülten fordultam felé. – Ennél bővebb választ várnék!

– De… nincs több.

Dühösen sóhajtottam. Nem szerettem, amikor hülyének néznek.

– Ha nem lenne több, nem gondolkoztál volna ilyen sokáig – mutattam rá a nyilvánvalóra. – Szóval, mi a teljes igazság? Megígérted! – Igyekeztem jó sok megbántottságot csempészni a hangomba, hogy felébresszem a lelkiismeretét. Én megtettem, amit kért, még többet is. Most rajta a sor, hogy a kedvemre tegyen.

Zavartan a hajába túrt, majd újabb cigit vett elő. Mélyen megszívta, aztán hosszan fújta ki a szürke füstöt.

– Egy ideig tényleg együtt voltunk, de nem működött jól a dolog. Ez az egész médiafelhajtás kikészítette Kristent. Elég szar, mikor nem tudsz sehová úgy menni, hogy ne akarjanak lefotózni, hogy ne kövessenek. Aztán véget vetettünk a kis titkos kapcsolatnak. Ennyi a nagy sztori – fejezte be.

– Te, vagy ő? – Értetlenül pillantott rám, úgyhogy bővebb magyarázatba fogtam. – Ki szakított kivel?

– Ez már a második kérdés? – mosolyodott el hamisan.

– Nem, ez még az első kérdés folytatása. Nem úszod meg ennyivel – ráztam meg a fejem.

– A fenébe! – Szerencsémre nem ellenkezett tovább, hanem visszatért az eredeti témához. – Volt egy olyan érzésem, hogy ha teljesen véget ér a Twilight, akkor sem szállnak majd le rólunk. A média meg az emberek túl sok időt töltöttek már velünk, úgyhogy szerintem képtelenek lennének leállni. Sose hagynának minket békén. Szóval az utolsó szót én mondtam ki. Azt hiszem, mindkettőnknek valaki olyan kellene, aki kevésbé ismert.

Most már majdnem tudtam a teljes történetet, de még nem voltam maradéktalanul elégedett.

– És ő belenyugodott ebbe? – puhatolóztam tovább.

– Bele fog.

Tehát nem – vontam le azonnal a következtetést.

A gyomromat összeszorító érzés észrevétlenül párolgott el, már csak egy halvány visszhangja maradt, mert tudtam, hogy egy nő sok mindenre képes, ha nagyon akar valakit. Úgyhogy nem lehetek teljesen nyugodt. Mindenesetre legalább az elefánt feltápászkodott rólam.

– Köszönöm, hogy elmondtad nekem az igazat – néztem fel rá.

– Köszönöm, hogy énekeltél nekem – válaszolta szívdobogtató félmosollyal a szája sarkában.

– Nem neked énekeltem – tiltakoztam összevont szemöldökkel.

– Dehogynem – intett le egyszerűen. – Legalábbis a második dalt biztosan. Éreztem, kár tagadnod!

– Kicsit sokat képzelsz magadról, nem gondolod?! – háborodtam fel játékosan.

– Miért, nem így van? – Mélyen a szemembe nézett, mintha onnan akarná kiolvasni a valóságot. És egészen úgy tűnt számomra, hogy képes is rá.

Zavartan fordítottam az útra a tekintetemet. – De, igazad van.

Megborzongtam a felfedezéstől, hogy egyetlen pillantásával mi mindent el tud érni nálam. Pedig nem válhatok nyitott könyvvé előtte.

– Fázol? – tette a kezét a hátamra aggodalmasan.

Keményen vissza kellett fognom magam, hogy ne rázkódjak össze újra, most az érintésétől.

– Igen, egy kicsit. – Nem lódítottam nagyot, tényleg elég hűvös volt az éjszaka, és nem igazán az évszaknak megfelelően öltöztem fel, még ha itt, Londonban enyhébb is a tél.

Gyorsan taxi után kezdett nézni, és az utca végén találtunk is egy üres kocsit. Besegített, majd megmondta a címemet a sofőrnek.

Az autóban kellemes meleg volt, ami szinte azonnal elbágyasztott.

– Mesélj egy kicsit a forgatásról! – kérleltem halkan, mielőtt még elnyomna a fáradtság.

– Oh, az egész film nagyon izgalmas. Még sosem játszottam ennyire negatív karaktert, úgyhogy nagy kihívás megformálni.

Még bólogatva hallgattam, ahogy a szerep mélységeit taglalja, de nem bírtam nyitva tartani a szememet tovább…

Arra riadtam, hogy valaki finoman rázogatja a vállamat. Morogva felnyitottam a pilláimat, és a félhomályban egy rémesen gyönyörű arcot pillantottam meg.

– Robert… – susogtam elrévedve.

– Megérkeztünk – mosolyodott el.

– Mi?

– Itt vagyunk a ház előtt. Ébresztő! – Kisimította a hajam az arcomból, amitől vadul meglódult a szívem.

– Elaludtam – döbbentem rá.

– Igen – bólintott. A mosoly egy pillanatra sem olvadt le az ajkairól. – Na, gyere! – Finoman kisegített a kocsiból. – Várjon meg, kérem, egy perc és itt vagyok – szólt vissza a vezetőnek.

Felkísért az ajtóig, ahol szembe fordultam vele.

– Köszönöm az estét!

– Ne kísérjelek be? – kémlelt aggodalmasan.

– Feltalálok a szobámig – nyugtattam meg. – Különben is, itthon van Mr. Wallace.

– Hát, akkor… Álmodj szépeket!

– Meglesz – bólintottam kuncogva.

Zavartan néztünk egymásra. Rob egy kicsit felém hajolt, majd visszahőkölt. Az egész mozdulat annyira tétova volt, hogy nem tudtam eldönteni, főleg ebben a félálmos állapotomban, mit szeretne. Bár volt egy halvány sejtésem…

Előre lódultam, és lábujjhegyre állva röviden hozzáérintettem az ajkam az arcához. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, láthattam a meglepett kifejezést a vonásain.

Mire átöltöztem és befeküdtem az ágyamba, az összes álom kiröppent a szememből. A gondolataim kusza, követhetetlen táncba kezdtek, és nem bírtam elhallgattatni őket. Annyi minden kavargott bennem: a színpadi élmények, a kérdéseimre kapott összes válasz, ez az egész különös kapcsolat Roberttel. Még George arca is felbukkant a káoszban.

Végül mégis elnyomott a fáradtság, de a zavaros gondolatok ismét felbukkantak az álmomban, abszurd történeteket alkotva.

--*-*--

Délelőtt, mikor felébredtem, cseppet sem éreztem magam kipihentnek.

Készítettem magamnak egy jó erős kávét, aztán letelepedtem a gépem elé. Gyorsan megnéztem az e-mailjeimet, kitöröltem a felesleges reklámokat és hírleveleket, majd átfutottam a facebook üzenőfalát. Egy post felkeltette az érdeklődésemet – az egyik Robertes rajongói oldal kishíre volt: „Rob tegnap a The Castle nevű pubban járt”.

Izgatottan rákattintottam a linkre, és türelmetlenül vártam, hogy betöltsön a bejegyzés.

A szemem lázasan futotta a sorokat:

„Kedvencünket tegnap a The Castle nevű pubban látta egy rajongó.

A Twitter üzenet szerint Rob a barátai, Tom Stu, Marcus Foster, Bobby Long és pár lány társaságában italozott és hallgatta a karaokezókat. Rob hamar távozott az egyik lánnyal.

Vajon ki lehet az említett ismeretlen hölgy? ;)”

Miután a végére értem, újra elolvastam, most már lassabban. Alig hittem a szememnek: rólam írnak egy Roberttel kapcsolatos cikkben, mint ismeretlen lány, akivel együtt távozott.

Vigyorogva nyúltam a telefonomért, hogy felhívjam Claire-t. Aztán eszembe jutott, hogy náluk késő éjszaka van még, úgyhogy csak egy SMS-t küldtem neki, hogy hívjon, ha felébredt.

Kora este csörgött csak vissza rám, mikor már alig bírtam az izgatottságommal.

– Azt hittem, már sose hívsz! – szóltam bele a telefonba rögtön, ahogy felvettem.
– Bocs, hosszú éjszakám volt – ásította.
– Nekem meg zűrös – idéztem fel az előző estét.
– Mert hogy?
– Rob elvitt egy karaoke clubba, és énekelnem kellett. Utána meg odajött hozzám egy pasi, hogy elkérje a számom.
– És odaadtad neki? – kérdezte Claire számon kérően.
– Igen. – Szerintem teljesen egyértelmű volt, hogy egy helyes, kedves srácnak megadom az elérhetőségem, ha meg akar ismerkedni velem.

– Úgy, hogy Rob az épületben volt? Rosszul vagy te bekötve – pirított rám.
– Nem várhatok örökké a semmire – tiltakoztam hevesen.
– Mindketten olyan lúzerek vagytok – sóhajtotta. Szinte láttam magam előtt, ahogy lemondóan rázza a fejét.
– De megtudtam, hogy nincsenek együtt Kristennel – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott a mély, őszinte beszélgetésünk Roberttel.

– Hogyan? Megkérdezted?

– Igen. – Kezdtem úgy érezni, hogy Claire-nek tényleg hosszú volt az éjszakája; nem szokott ennyire értetlen lenni.
– És válaszolt?
– Muszáj volt, mert megállapodtunk. Ez volt az ára annak, hogy színpadra lépjek. És még így is jön egy kérdéssel.
– Azt hiszem, az ilyen jellegű játékok mindkettőnknek nagyon mennek. – Éreztem a szavaiból, hogy itt valami huncutságról lesz szó.
– Miért, mit csináltatok? – faggattam kíváncsian.
– Megállapodtunk – felelte röviden.

– Ezt fejtsd ki bővebben! Hallani akarom a piszkos kis részleteket!
– Tegnap este beállított, és rám hozta a frászt. Aztán előállt azzal, hogy kísérjem el a születésnapjára – magyarázta.
– És ebben mi a piszkos? – Nem értettem még, hogy hogyan lesz ebből bármi pikáns.
– Az, hogy felajánlotta, akármit kérhetek, ha vele megyek. És én azt kértem, hogy Jake-nek szólíthassam – mesélte kacéran.
– Mármint közben…? – hitetlenkedtem. Ennyire még ő sem lehet elvetemült. És Taylor sem lehet annyira őrült, hogy ebbe belemenjen.
– Ühüm.
– Perverz. – De, mindketten nagyon őrültek. – És jó volt?
– Naná, nagyon! – Az elégedett hangjából biztosra vettem, hogy tényleg az volt. Mázlista.
– Akkor lehet, hogy rólad is cikkezni fognak majd – tértem át a fő témára, amiért kerestem.
– Miért, lefotóztak titeket tegnap este? – találta ki azonnal, hogy miről van szó. Talán most ért el a reggeli kávé az agyáig.
– Azt nem, de írtak rólam. Átküldöm a linket.

– Oké, akkor bekapcsolom a gépet.

Visszaültem a laptop elé, és gyorsan bemásoltam neki e-mailbe a cikk webcímét.
– Hová visz a szülinapján? – kérdeztem, miközben hallottam a Windows indítódallamát a vonal másik végén.
– Bowlingozni megyünk. Rob és Kristen is ott lesz... és Makena – újságolta lelkesen.
– Na, szuper! – húztam el a számat. – Együtt bulizik az álompár. – Valahogy nem lettem túl feldobott a gondolatra, hogy egymás közelében lesznek.
– Ne aggódj, figyelni fogom őket! – ígérte Claire.
– Köszi. Csapd le a csajt, ha közeledni próbál! – kértem tőle félig komolyan.
– Meglesz. – Reméltem, hogy tényleg megteszi, és nem csak a szája jár. Aztán a háttérben meghallottam, ahogy a gépen kattintgat.
– Olvasom a cikket… – mondta gúnyosan. – Ismeretlen hölgy lett belőled?
– Jah, kemény vagyok.
– Az. És mi van azzal a fickóval? – kérdezte, visszatérve a témára.
– Nem tudom. Majd ha felhív, talán elmegyünk randizni – vontam meg a vállam. Tényleg nem döntöttem még el, mit fogok kezdeni vele, már ha egyáltalán megkeres. A pasiknál sosem lehet biztosra menni; Robert is nagyon sokáig nem hívott, pedig azt ígérte.

– Akkor nem Rob lesz a gyerekeim keresztapja? – tudakolta gúnyos hangon.
– Erre George nélkül is kicsi az esély. Szóval már a gyerekeket tervezgetitek? – vágtam vissza. – Nem gyors kicsit ez a tempó?
– Elvisz a születésnapjára, mint a barátnőjét... akármi lehet még belőle… – felelte sokat sejtetően.

Ebben tényleg volt valami: Taylor hajlandó felvállalni a kapcsolatukat nyilvánosan, ami már egy elég komoly szándékot jelez, de ezt nem akartam Claire orrára kötni. Így is sokáig hezitált azon, hogy ő bevállalja-e a Cicafiút. Csak remélni tudtam, hogy az első közösen mutatkozás nem fog rosszul elsülni. 

_@/"

Szókincs 2011 DEDIKÁLÁS - JÚNIUS 04. és OLVASÓI TALÁLKOZÓ - JÚNIUS 24-26.

Sziasztok!


Ez a hír a taliig főhír marad! A friss fejezetet a következő (régebbi) bejegyzésben találjátok!!

Több hírt is hoztam nektek:


Mint tudjátok, az Aposztróf Kiadó pályázatára érkezett művekből összeálló, SZÓ-KINCS 2011 című kötetben az én egyik novellám is helyet kapott, a JELEK (és Aby egyik műve is). A Kiadó az Ünnepi Könyvhéten jelenteti meg az antológiát, és nagyszerű lehetőséget biztosított számunka.  
2011. JÚNIUS 04-én, szombaton (és vasárnap) dedikálást tartanak a kiadó standjánál, ahol a kötet szerzői osztogatnak aláírást párosával. Aby és én is fogunk dedikálni egy időben, 15:30-tól.


Aki szeretne velünk találkozni, azt nagyon nagy szeretettel várjuk az Aposztróf Kiadó pultjánál, tehát: JÚNIUS 04-én, szombaton 15:30-tól 16:00-ig. A dedikálás után egy kis kötetlen beszélgetést is szeretnénk tartani (reméljük, hogy jó idő lesz, és le tudunk ülni valami szabadtéren a környéken), ahol megismerkedhetünk, beszélgethetünk, kérdezhettek tőlünk, stb., stb.


A helyszín: Budapest, Vörösmarty tér

Időpont: 2011. JÚNIUS 04. szombat 15:30-16:00 (és utána)



A másik fontos esemény!!!


[Először is, a szavazásra bocsájtott kérdésről:
Nagyobb számú érdeklődés hiányában a blogra egyelőre biztos nem kerülnek ki a dalok, de a talin lesz alkalmatok meghallgatni párat!] 


2011. JÚNIUS 24-26-án (péntek-vasárnap) OLVASÓI TALÁLKOZÓT tartunk, közösen Abyvel.


A helyszín: Kőszárhegy (Székesfehérvártól 15 km-re)


Tervezett programok:

- Felolvasás új művekből (DreamWorld prológusa, ami valószínűleg csak itt lesz hallható, blogra nem kerül fel; tervezett tábori novella; részlet Aby regényéből és a Soulraider prológusa);
- Tündérmesémes dalok az én előadásomban (amiket egyelőre csak itt, élőben hallhattok);
- Meseírás és egyéb kreatív játékok (aki volt tavaly, tanúsíthatja, hogy milyen jókat tudunk játszani);
- Nyolcféle QUIZ, sokféle ajándékkal (ezek a mi történeteinkből lesznek, úgyhogy érdemes felkészülni és újraolvasgatni őket);
- Kötetlen beszélgetés bármiről, ami érdekel titeket.


Ottalvásra van lehetőség, de arra is, ha valaki esetleg nem tud mindhárom napra lejönni - senkit nem fogunk hagyni elveszni! :)


Aki szeretne részt venni a talin (akár mindhárom, akár csak az egyik nap), jelezze nekem hozzászólás formájában.

A pontos odajutást, annak időpontját, stb. később egyeztetjük össze, mert még én magam sem tudom, hogy pénteken mikor érkezek (csak annyi biztos, hogy Pestről).


Remélem, hogy minél többen leszünk, mert sok ember kis helyen a legjobb! :) /És persze minél többen lelkesedtek, és jelentkeztek, annál nagyobb lesz a mi kedvünk is, és annál több meglepetéssel és ajándékkal készülünk! :D/


Az időpont még egyszer: 2011. JÚNIUS 24-26. (péntek-vasárnap)

Várunk mindenkit szeretettel!



És aki ide nem tudna jönni, annak a fent említett dedikálás nagyszerű alkalmat nyújt, hogy megismerkedjünk személyesen. Azzal kapcsolatban is nyugodtan írjatok hozzászólást, hogy láthassuk, mennyire van igény a dedikálást követő beszélgetésre.



Stigu












_@/"

4. fejezet - The littlest bird sings the prettiest songs

Sziasztok!


Hosszú várakozás után végre itt az új fejezet! Remélem, hogy tetszeni fog nektek és jó sok véleményt írtok!

Tudom, hogy nagyon rég frisseltünk (leszámítva a kiegészítő novellát), de azért halkan megjegyezném, hogy ennek vannak bizonyos okai is... Aby is, és én is nagyon kevés véleményt kapunk (legyen az jó vagy rossz), és őszintén megmondva, ez azért eléggé lelombozza mindkettőnk kedvét a történeteinkkel kapcsolatban. Nekem a szívem csücske ez a mese, szóval ha senki nem is olvassa, akkor is meg fogom írni valószínűleg, mert annyira nagyon bennem él az egész, de azért iszonyat nagy előrevivő ereje van, ha írtok nekünk. Sokkal nagyobb kedvvel látok neki az új fejezeteknek, ha tudom, hogy sokaknak tetszik, és kíváncsiak rá, és hogy még véleményt is fognak írni...
Én nem szeretnék kommenthatárt meg ilyeneket kitalálgatni itt, mert tisztába vagyok vele, hogy néha nagyon sokat kell várni /általában csak a kiegészítő cuccokhoz (amik amúgy lesznek még... épp most dolgozom egyen) szoktam kitalálni határt, és a sima fejezetekhez sztem nem is fogok/, de a vélemény ettől még jól esik.
Úgyhogy ha van időtök, energiátok, akkor légy szíves, tiszteljetek meg minket azzal, hogy írtok pár szót; nekem egy fél mondat is elég! :)


Az oldalsávban találtok egy szavazást is, aminek apropóját a fejezet elolvasása után meg fogtok érteni... Várom a voksokat! :)

És még egy újdonság: a bejegyzések alatt megjelent a LIKE-gomb, úgyhogy face-esek, lehet tetszikelni! :D


Nem húzom tovább az időt, jó olvasást! :))

4. fejezet – The littlest bird sings the prettiest songs

„Mindenik embernek a lelkében dal van,

és a saját lelkét hallja minden dalban.

És akinek szép a lelkében az ének,

az hallja a mások énekét is szépnek.”

/Babits Mihály/

A pihentető szilveszter éjszaka meglepően kellemesen telt. Igazából nem hiányzott a nyüzsgés, a bulizás; az elmúlt időszak eléggé eseménydús volt, ezért most kifejezetten jól esett egy kis kikapcsolódás. Petert hamar lefektettem, majd egy jó könyv társaságában megvártam az éjfélt és én is ágyba bújtam.

Aztán az első szabad hétvégén elterveztünk egy kis szingli lánypartyt a volt éttermis kolléganőkkel. Nekik is munkával telt a szilveszter, úgyhogy már mindnyájunkra ránk fért a lazítás. Henriett, Lily és Maria közösen bérelt egy teljesen különálló, háziúr nélküli kis lakást, ami tökéletes helyszínnek ígérkezett.

Mindenki bedobott valamit a közösbe – én a kajáról gondoskodtam. Úgy gondoltam, ha már úgyis mind egyedülállók vagyunk, olyan ételeket viszek, amik legalább kinézetükben pótolják a férfiakat.

Közvetlenül a buli előtt szaladtam el a lakás közelében lévő szupermarketbe. Ahogy a sorokat róttam, mindent bepakoltam, ami kicsit is hasonlított a férfi legnemesebb testrészére; volt már a kosárban ropi, rengeteg virsli, bébikukorica, néhány jól megtermett banán és még sok más nyalánkság.

Épp a kígyóuborkák között válogattam – amíg a répánál elég egyértelműnek tűnt, hogy a vastagabb a jobb, addig a másik zöldségnél nem bírtam eldönteni, hogy a hosszabb vagy a vaskosabb a nyerő. Mindkét kezemben volt egy-egy ubi, mikor valaki oldalról belehajtott a bevásárlókocsimba.

– Nagyon sajnálom! – szabadkozott rögtön a másik kosár tulajdonosa. A hangja rémesen ismerős volt; fel sem kellett volna néznem, hogy tudjam, ki az.

– Hi, Rob! – köszöntem neki mosolyogva, egészen megfeledkezve a kezemben tartott zöldségekről.

– Szia! – A tekintete rögtön az uborkákra tévedt, onnan pedig a kocsim tartalmára. Felvont szemöldökkel pillantott vissza rám, és közben úgy tűnt, erősen próbálkozik elfojtani a mosolyát.

– Ahm… buliba készülök. – A nem mozduló szemöldökéből ítélve nem sokat javítottam a helyzeten. – Szingli csajokkal – magyaráztam tovább.

– Biztos… jó kis party lesz – jegyezte meg kajánul vigyorogva. Éreztem, hogy a vér az arcomba fut, pirosra színezve azt. – Szóval te is pasi nélkül vagy?

– Igen, teljesen – válaszoltam bólintva. Azt hittem, ez egyértelmű. Máskülönben mi keresnivalóm volna valaki olyan szállodai szobájában, aki nem a barátom.

– Sejtettem, de nem voltam biztos benne – magyarázkodott.

Hirtelen rádöbbentem, hogy még mindig a kezeimben tartom az uborkákat. Gyorsan bedobtam mindkettőt a kocsiba.

Pár másodpercig kínos csöndbe burkolózva álltunk egymással szemben.

– Öhm… sokat vásárolsz még? – kérdezte hezitálva.

– Nem, majdnem kész vagyok. Már csak pár zöldség kell – válaszoltam, és rögtön nyúltam is a listán következőért.

– Akkor… ha gondolod, megvárlak.

– Nem szükséges, igazán. Ha sietsz… – hebegtem össze-vissza. Nem értettem, hogy hirtelen miért lettem ilyen félénk és határozatlan. Talán csak azért, mert egyáltalán nem voltam felkészülve rá, hogy összefuthatunk. Vagy talán csak enyhe sokkot kaptam a lélegzetelállító mosolyától.

– Nem rohanok sehová. Két nap forgatási szünet van, úgyhogy most nem vagyok hajlandó sietni – vigyorgott rám.

Bólintottam a felajánlására – ha ennyire meg akar várni, hát várjon. Azért igyekeztem, amennyire csak tudtam; szerencsére már nem volt sok dolog a listámon.

Miközben gondosabb válogatás nélkül bedobáltam a kosárba a többi vásárolnivalót, megpróbáltam lenyugtatni magam. Ő csak Robert Pattinson; elég régóta ismerem, úgyhogy most semmi okom megőrülni.

Aztán a sorban állva újra felém fordult, furcsa, zavart kifejezéssel az arcán.

– Mit csinálsz a következő hétvégén? – kérdezte összevont szemöldökkel.

– Azt hiszem, semmit – feleltem elgondolkodva. – A hétvégéim általában szabadok, csak ritkán kell olyankor is vigyáznom Peterre.

– Csak mert arra gondoltam… elmehetnénk sörözni? – folytatta. – Még nem is ünnepeltük meg az új állásodat.

Szóval innen fúj a szél: el akar hívni valahová. Vajon csak ketten leszünk, vagy jönnek a haverjai is? Ha csak mi megyünk, az már-már olyan, mint egy randi.

Ahogy ebbe belegondoltam, vadul meglódult a szívem. Randira akar vinni? Engem?

– Rendben, benne vagyok – nyögtem ki halkan, miközben próbáltam leállítani a lelki szemeim előtt megjelenő romantikus víziót. Tuti nem randi lesz! – Ki jön még? – Igyekeztem eltűntetni a remegést a hangomból.

Ezalatt elértünk a fekete futószalag végéhez, úgyhogy gyorsan elkezdtem kipakolni rá.

– A fiúk is jönnének… ha téged nem zavar – nézett rám habozva.

Tényleg nem randi.

– Oh, nem, egyáltalán. Minél többen vagyunk, annál jobb – nyugtattam meg.

Hirtelen megijedtem a kettesben eltöltött piálás gondolatától. Voltunk már pár helyen együtt, de azok a helyzetek valahogy mindig spontán alakultak. Nem volt alattuk kínos hallgatás, feszült, reményteli várakozás és a sok egyéb dolog, ami egy randival együtt jár. Csak két barát, akik jobban meg akarják ismerni a másikat. Ez így tiszta játszma – egyikünk sem gondol bele többet vagy kevesebbet, mint ami.

Mikor minden holmit feltettem a szalagra, vártam, hogy az előttem álló fizessen és én kerüljek sorra. Közben figyeltem, ahogy Robert is kipakol a kocsijából. A mozdulatai, az elrendezése igencsak esetlen volt, amiből arra következtettem, hogy nem sűrűn csinál ilyet. Aki forgatásokon, promókon és hotelszobákban tölti az ideje nagy részét, az biztos nem jár gyakran bevásárolni.

Nem beszélgettünk többet, amíg mi voltunk soron – úgy tűnt, ő is a gondolataiba merült. Fizetés után mindketten gyorsan bepakoltunk a szatyrokba, aztán én izgatottan toporogtam; most hogyan tovább?

– Elvigyelek valameddig? – nézett rám Rob, mikor elkészült.

– Nem kell, a lányok csak két sarokra laknak – utasítottam el a felajánlást.

Kisétáltunk a szupermarketből, én pedig zavartan, várakozva fordultam felé.

– Akkor…

– Akkor… – kezdtük egyszerre, majd mindketten elnevettük magunkat.

– Elkísérlek – folytatta határozottan. Nem kérdés volt, csak egy egyszerű kijelentés; nem mondhattam ellent. – Ez egy veszélyes környék, és már sötét van. Nem hagyhatom, hogy bajod essen – sorolta az átlátszó indokokat, amikre semmi szükség nem volt.

– Jól van, velem jöhetsz – pillantottam rá, továbbra is mosolyogva. Ismerve már a lovagiasságát, tudtam, hogy úgysem engedne nekem.

Csendesen sétáltunk el a következő sarokig; nem akartam megtörni azt a furcsa légkört, ami körénk gyűrűzött. Azt a hallgatag megnyugvást, mikor úgy érzed, nem kellenek szavak, csak a másik jelenléte.

A fehérre meszelt emeletes ház elé érve szólaltam csak újra meg.

– Megérkeztünk – álltam meg félszegen a magas kapu előtt. – Köszönöm, hogy elkísértél ezen a hosszú úton – gúnyolódtam. – Hívni fogsz?

Robert is elvigyorodott, és ettől megint felgyorsult a szívverésem.

– Igen, amint tudom a részleteket.

– Rendben. Legyen szép estéd! – köszöntem el tőle kelletlenül.

– Neked is! – bólintott célzatosan a kezemben tartott zacskó felé.

Lassan, vontatottan felmentem a kapuig vezető pár lépcsőfokon, és megkerestem a lányok nevét. Mire megtaláltam a megfelelő gombot, Robert már elindult abba az irányba, amerről jöttünk.

– Tessék? – hallottam meg Henriett németes akcentusát a hangszóróból.

– Hi, itt Anne!

Rögtön megérkezett a kapu nyitását jelző búgás. Felsiettem a másodikra, ahol a csajok bérelt lakása volt. Ahogy beléptem az ajtón, láttam, hogy már mindenki megérkezett és az asztalon jelentős mennyiségű alkohol várja, hogy elfogyasszuk.

Gyorsan odaadtam Mariának a szatyrot, aztán ledobtam magamról a csizmám és a kabátom.

A társaság egyelőre begyűlt a tágas, modern stílusú konyhába, úgyhogy én is csatlakoztam hozzájuk.

– Anne, történt valami? – kérdezte Lily azonnal, ahogy meglátott.

– Nem, miért történt volna? – fordultam felé meglepetten.

– Oh, csak mert az arcod legalább annyira vörös, mint a hajad.

Belenéztem az egyik krómozott acél serpenyőbe, és láttam, hogy tényleg alaposan ki vagyok pirulva. Egy ezredmásodperc alatt átfutott a fejemen, hogy ez tuti Rob hibája, és hogy ő is észrevehette rajtam ezt az élénk színt. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy kint már éjszakai sötétség borította a várost és talán az utcai lámpák fénye nem világította meg annyira az arcom, hogy feltűnjön neki.

– Biztos csak kicsípte a hideg – lódítottam. Azt azért mégsem szerettem volna bevallani, hogy egy világsztár társaságában vásárolgattam, egy hét múlva pedig az egész estét együtt fogom vele tölteni, és ettől nézek úgy ki, mint egy szép, érett paradicsom. Azt hiszem, ezt nehezen emésztenék meg. Még nekem is csak bajosan ment.

Hajnalban, miután elindultunk haza és elköszöntem a lányoktól, éreztem, hogy zizeg a telefonom. Az emlékeztető figyelmeztetett, hogy ideje felhívnom Claire-t.

Elég sokat kicsengett, mire felvette.

– Happy Birthday! – szóltam bele a telefonba. – Én vagyok az első! – mosolyogtam.

– El kell keserítselek. Itt még csak tizenegy múlt.

– Bassza meg, megint elszámoltam – sóhajtottam bosszúsan. Soha nem fog menni ez az átszámolgatás.

– El.

– Nem fogod elhinni, kivel megyek sörözni a hétvégén!? – vágtam bele buzgón a mesélésbe.

– Te meg nem fogod elhinni, ki fekszik az ágyamban – lohasztotta le a lelkesedésem.

– Uh, bocs – húztam el a számat. – Megzavartam valamit? – kérdeztem vigyorogva. Reméltem, hogy pozitív választ fog adni, mert akkor sínen van végre a dolog.

– Aha, meg – felelte szűkszavúan.

– Jó, hívj vissza, ha kimásztatok egymás szájából!

– Oké, majd holnap.

– Itt már holnap van – jegyeztem meg neki, utalva rá, hogy azért még ma beszélni szeretnék vele. – Üdvözlöm a Cicafiút! – tettem még hozzá.

– Ne aggódj, az én stílusomban fogom átadni.

– Remélem is! Bye! – A következő pillanatban már hallottam a pittyegést, ami jelezte, hogy megszakították a hívást. – Legyen szép éjszakád! – mormogtam még a süket telefonnak, aztán mosolyogva zsebre vágtam.

--*-*--

A következő héten lázas izgalommal vártam Rob hívását, de hiába. Csörgött ugyan a telefonom, de sosem ő volt a vonal másik végén.

Péntek délután már teljesen biztos voltam benne, hogy valami közbejött neki és ugrott a sörözés. Szörnyen el voltam keseredve, leginkább pedig az bántott, hogy nem szólt a fuccsba ment tervek miatt. Annyit megtehetett volna, hogy felhív. A csalódottság keserű érzése olyannyira letaglózott, hogy Peter kedves, kétnyelvű csacsogására is csak fél füllel bírtam odafigyelni.

Mikor aznap este megcsörrent a mobilom, már teljesen csüggedten nyúltam érte, hogy aztán a kijelzőre pillantva eltöltsön a jóleső izgalom. Ő volt az.

Mielőtt megnyomtam a „fogadás” gombot, vettem egy mély levegőt, hogy lecsillapítsam magam.

– Hello! – köszöntem be. – Azt hittem, már sose hívsz. – Igyekeztem könnyed hangot megütni.

– Hi! Bocs, de csak ma derült ki, hogy mi lesz a holnapi menet – szabadkozott. – Délelőtt még dolgoznom kell egy kicsit, de utána van egy nap pihenőm. Úgyhogy minden rendben.

– Oké! És hová megyünk majd? – kérdeztem rá a részletekre.

– A Hawley Armsba. A Castlehaven Roadon van, és… Tudod, mit? Beugrom érted odafelé menet. Akkor biztos nem keveredsz el. – Így látatlanul is biztosra vettem, hogy mosolyog. Hallani lehetett.

– Rendben, benne vagyok – kuncogtam. – A közlekedéssel még mindig gondom van néha.

– Oké, hol szedjelek fel?

– Én egész nap itthon leszek. – Egy pillanatra elgondolkodtam, aztán beugrott a leginkább kivitelezhető megoldás. – Akár ide is eljöhetsz. A háziúr elment hétvégére a lányához, úgyhogy szabadon fogadhatok vendéget.

– Jó, felírom a címed.

Gyorsan lediktáltam neki, majd tovább faggattam az estéről.

– Mikor jössz? És milyen ez a hely, nagyon ki kell öltözni?

– Nem, egyáltalán nem. Ez egy kicsi, eldugott pub, ahol remélhetőleg senki nem fedez majd fel minket. Szóval valami hétköznapi tökéletesen megfelel.

– Jó, akkor szolidra veszem – mondtam neki mosolyogva.

– Nyolc körül ott leszek érted – zárta le a beszélgetést. – Jó éjszakát!

– Neked is!

Miután letettem a telefont, pár másodpercig csak némán, üres aggyal ültem az ágyamon, aztán pici visítás hagyta el a számat. Felfoghatatlan volt ez az egész számomra most, hogy ennyire komoly lett. Elmegy inni a barátaival és engem is meghív… Vajon már a barát kategóriába sorol? Vagy egyszerűen csak udvarias? Bár én udvariasságból nem szoktam olyan emberekkel találkozni, akiket el is kerülhetnék. Mi van, ha csak…?

Éreztem, hogy a fejem fel fog robbanni, ha tovább rágódom feleslegesen ezeken a dolgokon. Végül is, teljesen mindegy, hogy miért, de látni akar engem. És ez pont elég nekem.

A bekapcsolt laptopomhoz léptem, és a zenelejátszóban ismétlőre tettem az egyik dalt, ami képes volt kikapcsolni a zakatoló, nyughatatlan agyamat. Megszokásból dugtam volna be a fülhallgatót a gépbe, mikor rájöttem, hogy az öregúr nincs itthon, és most cincoghatok, mint a kisegerek.

Full hangerőre nyomtam a számot, és hagytam, hogy az elmémet elzsongítsa a basszusgitár magas vinnyogása és Caleb édes, borzongató hangja.

Másnap olyan voltam, mint holmi zizzent nőszemély, aki épp az egész életét megváltoztató eseményre készül. Pedig ez is csak egy egyszerű kiruccanós estének ígérkezett. Mégsem bírtam magammal.

Már a délelőtti kávézás után nekikezdtem a készülődésnek: leepiláltam a lábam, hajat mostam, arcot radíroztam, körmöt festettem. Közben végig a kedvenc zenéimet üvölttettem.

Kora estére már teljesen készen voltam – mindenféle értelemben. Egyetlen dolog hibázott még: nem tudtam eldönteni, mit vegyek fel.

A ruhásszekrényem egész tartalma az ágyon hevert, de egyik sem tetszett. Mindegyik felsőben találtam valami kivetnivalót – túl kivágott, nem elég kivágott, nagyon szűk, lóg rajtam, mint tehénen a pizsama, nem tetszik a színe –, úgyhogy este fél nyolckor még mindig melltartóban és farmerban toporogtam a szobám közepén.

Közben a zene is elhallgatott, ami csak fokozta a bosszúságomat.

Frusztráltan odaléptem a gépemhez, hogy újraindítsam valamelyik Kings of Leon számot, és ekkor beugrott a megoldás. A karácsonyi hazalátogatás óta még nem pakoltam ki teljesen a bőröndömet, pedig most jobbnál jobb göncöket hoztam magammal otthonról.

Kapkodva kizipzáraztam és felnyitottam a piros, gurulós csodatáskát, majd egymás után hajigáltam ki belőle a ruhákat, amíg meg nem találtam, amit kerestem: a fehér, cseresznyés KOL-pólómat.

Gyorsan magamra kaptam, és a szekrény egész alakos tükrében megnéztem, hogy áll. Abszolút tökéletes volt.

Kerestem még egy hozzá illő pulóvert, visszarámoltam a felesleges ruhákat, és befejezettnek nyilvánítottam a készülődést.

Mikor a kevésbé lestrapált csizmámat kotortam elő a szekrény mélyéről, megszólalt a telefonom Claire erőteljes „Rob rolling”-ján. Pár másodpercig sokkoltan bámultam a készüléket, aztán odaugrottam az asztalhoz érte. Az SMS-t figyelmen kívül hagyva kezdtem kutatni a „Beállítások” menüpontban a csengőhangokat, majd találomra, meg sem hallgatva, kiválasztottam egy új üzenetjelző hangot.

Aztán figyelmemet az SMS felé fordítottam. Rob írt nekem, hogy csak egy órával később tud értem jönni, ne siessek annyira. Dühösen szusszantottam, mikor végigolvastam – nagy kár, hogy már épp elkészültem.

Visszaírtam neki, hogy ő viszont igyekezzen, mert én már csak rá várok.

Bosszúsan leültem a kicsi, ébenfa íróasztalhoz, és újraindítottam a zenét a gépen.

A dobok és a gitárok nagyon jól ismert dallamokat játszottak, a szöveget már fejből énekeltem a gyönyörű, erőteljes férfihang mellett. Isteni volt.

A harmadik számnál viszont éreztem, hogy elpattan bennem valami, mint mikor a megduzzadt folyó áttöri a gátat, hogy szabadon áradhasson tovább. Felpezsdült a vérem. Azonnal megnyomtam a stopot, mire a dal hirtelen elhallgatott, csengő ürességet hagyva a szobában. Ha tovább hallgatnám, nagyon nem szép véget érne az este, ezt biztosra vettem.

Ezért aztán átváltottam könnyedebb, női dalokra, amiktől nem száll el annyira az agyam, amíg Robertre várakozok. Az első pár szám után, amit Alanisszel végigdaloltam, már szinte hiányoltam, hogy Mr. Wallace bekopogjon és a maga angol gentleman stílusában megkérjen, hogy halkuljak el, mert ő már aludni szeretne. Mikor semmi ilyesmi nem történt, újfent rádöbbentem, hogy nincs itthon… Nem kell visszafognom magam.

Hirtelen felindulásból úgy döntöttem, nem kell nekem az énekesnő, és a Winampba húztam a kedvenc számaim alapját.

A hangom egész hamar átmelegedett, és habár hallani lehetett rajta, hogy kicsit berozsdásodott – én hallottam –, elég jól szólt. És ami a legfontosabb: csodás érzés volt újra, teli tüdőből, hangosan énekelni. Átjártak a dallamok, bennem rezegtek, a lelkem legmélyéből indulva végig az egész testemen át.

Aztán valami más is megrezgett: a mobilom az asztalon. Ijedten felkaptam, és láttam, hogy Rob neve villog a kijelzőn.

– Hello, mondd! – szóltam bele lendületesen.

– Hello! Azt hiszem, itt vagyok. A hangok alapján nálad buli van. – Tudtam, hogy most is vigyorog.

– Oh, nem. Máris megyek!

Villámgyorsan kinyomtam a telefont, kikapcsoltam a zenét meg a gépet, és már vettem is a kabátomat.

Rob a kapu előtt várt rám, szédítő félmosollyal az arcán.

– Csengettem, de szerintem nem hallottad.

– Oh, gyakran elromlik a csengő. Valami érintkezési hiba… – magyaráztam töredelmesen, aztán rájöttem, hogy csak szórakozik velem.

A kezét a hátam közepére tette, ahogy a fekete taxi felé terelgetett, amitől egyetlen másodperc alatt kifutott belőlem minden vér. A tenyere még több réteg ruhán keresztül is szinte égette a bőrömet.

Miután a kocsi elindult velünk, felém fordult. – Te énekeltél bent? – kérdezte tűnődve.

– Oh, igen. Nagyon kihallatszott? – Csak bólintott válaszként, és a mosolya kiszélesedett. – Nagyon rémes volt? – faggattam sóhajtva. A véleménye elég sokat nyomott nálam a latba, elvégre ő nem csak egy botfülű zenekedvelő, hanem ért is hozzá.

– Egyáltalán nem. Az a kicsi, amit hallottam, nem tűnt rémesnek – válaszolta nagyvonalúan. Képtelen voltam eldönteni, hogy ebben mennyi a valóság és mennyi a szépítés. Mindenesetre már az kedves volt tőle, hogy nem szarozta le rögtön, gondolkodás nélkül.

Egy pillanatra belenéztem a szemébe, hátha onnan könnyebben ki tudom olvasni az igazságot, de ez óriási hibának bizonyult: a félhomályban a tekintete olyan elképesztően zöld volt, mint a morajló, örvénylő óceán. Mindenestül bele tudnék veszni…

Azonnal elkaptam róla a pillantásom, mielőtt valami meggondolatlanságot teszek, és a taxi óráját kezdtem tanulmányozni. Csak kis késéssel fogtam fel a pontos időt: még csak fél kilenc volt…

– Azt hittem, később jössz értem – fordultam felé ismét. – Hogyhogy…?

– Hát… nem akartalak sokáig várakoztatni. Azt írtad, te már kész vagy – magyarázta, mintha ebben a mai világban teljesen természetes lenne, hogy egy férfi figyel magán kívül bárki másra is. Főleg egy nőre. Persze tőle nem volt annyira meglepő. – Szóval kicsit belehúztam.

– Ez igazán kedves, köszönöm – mondtam neki teljes komolysággal, de aztán mégis odabújt egy parányi mosoly az ajkaim egyik szegletébe.

– Mi, angolok már csak ilyen udvariasak vagyunk – jegyezte meg gunyorosan.

– Semmi káros amerikai behatás? – vontam fel a szemöldököm, és tettem még egy próbát, hogy belenézzek a szemébe. Ezúttal jobban sikerült; csak egy hangyányit vert hevesebben a szívem.

Felkuncogott. – Egy született angol mindig angol marad.

– Ha te mondod, elhiszem. – Úgy éreztem, épp itt az ideje a témaváltásnak. – Milyen a forgatás?

– Egyelőre laza. Most jutottunk még csak túl az előmunkálatokon, de holnapután beindul a gépezet és nincs megállás, amíg mindent fel nem vettünk. – Hallottam, hogy a hangja izgatottan csendül; biztos nagyon várja már, hogy megkezdődjön az igazi munka.

– Gondolom, akkor nem lesz ennyi szabadidőd.

– Nos, idő még csak akad, de ilyenkor általában túl fáradt vagyok bármi máshoz – vonta meg a vállát. – Talán most nyugisabb lesz, mert ez nem egy teljesen főszerep. Én inkább csak kiegészítő vagyok a női karakter mellett – magyarázta csendesen.

Épp tovább érdeklődtem volna, mikor a taxi lefékezett egy mérsékelten kivilágított épület előtt.

– Megérkeztünk – szólt nekünk hátra a sofőr.

Robert kifizette az utat, majd bevezetett a kicsi, barátságos helyiségbe.

– Még sosem jártunk itt – jegyezte meg halkan, miközben lesegítette a kabátomat és körbenézett. Gondolom, a többieket kereste. – Új helyekre járunk mostanság, hátha ott nem támadnak le a rajongók.

Míg az asztalhoz mentünk, ahol a fiúk ültek, eltűnődtem, hogy milyen különös ez az egész helyzet: ha nem sodor össze minket a vak véletlen, most engem is azon lányok közé sorolna, akiket kerülni szeretne. Ha netán találkoznánk egy ilyen helyen, csak egy nem kívánt valaki lennék, akit minél előbb le szeretne rázni. Megborzongtam a gondolattól.

– Sziasztok! – köszönt ránk Marcus és egy másik fiú, mikor odaértünk. A sarokban ülő fiatal nő csak biccentett felénk.

– Anne, ő Tony és a barátnője, Sylvia – mutatta be nekem az ismeretleneket. – Srácok, ő pedig Anne.

Röviden kezet fogtam velük, aztán mi is helyet foglaltunk az enyhén ragadós faasztalnál.

Pár perccel később befutott Bobby is. Még érkezése sem volt letelepedni, mikor Marcus rászólt.

– Te vagy az utolsó, úgyhogy te hozod a piákat!

Ő morcosan felsóhajtott, de megadta magát a sorsának.

Miután már mindannyiunk előtt egy-egy nagy korsó sör habzott, Bobby hirtelen felém fordult.

– Rob mesélte, hogy találtál új állást – kezdte barátságosan.

– Rob mesélt rólam? – néztem az említettre hitetlenkedve, felhúzott szemöldökkel.

– Miért, tán nem szabad? – pillantott vissza rám zavartan.

Egészen meglepődtem ezen: Robert rólam beszélget a barátaival? Ha nem az egyikük mondja személyesen, biztos nem hiszem el.

– De, csak… – Hagytam veszni a mondatot, és inkább válaszoltam Bobbynak. – Igen, tényleg találtam egy nagyon jó állást egy félig magyar, félig brit családnál. Van egy három éves kisfiúk, és az apuka nagyon szeretné, ha ő is tudna az anyanyelvén – magyaráztam lelkesen. – Úgyhogy épp rám vártak.

– Akkor igyunk az újrakezdésre! – emelte fel a korsóját Marcus. Tudtam, hogy a szavai mögött egészen másfajta, rejtett jelentés lapul. Megbékéltek velem, elfogadnak.

Szélesen rámosolyogtam, és én is meglendítettem az italomat, vigyázva, hogy ne löttyenjen ki.

Ezt követően Tony a fiúkhoz fordult valami számomra érthetetlen, zenei kérdéssel, úgyhogy elcsendesedve a berendezést kezdtem tanulmányozni. A falak eléggé eklektikusak voltak: az egyiket világos lambéria fedte, a másikon sötétebb, fakazettás borítás volt. Sőt, volt még egy mélyvörös tapétájú is, amin különböző fotók lógtak fekete, egyszerű keretben – családtagok, barátok és színes jelenetek a pub életéből. A bútorok tükrözték a hely egész hangulatát: alig volt közöttük két egyforma, csak annyiban hasonlítottak, hogy mind fából készült. Egy sarokban bakelit lemeztokok sorakoztak fényes üveglapok mögött, az egyik fal mentén fekete zongora várakozott magányosan valakire, hogy játsszon rajta. A bár felett lógó fém lámpák fényét szikrázóan verte vissza az italok mögötti tükör és a fényesre lakkozott fapult. Minden kaotikája ellenére, vagy talán épp ezért, a hely mégis csodálatra méltó összhangot mutatott számomra.

Pár perc szemlélődés után valami furcsa hangra lettem figyelmes: egy béka brekegett valahol a közelben, ami elég különösnek hatott, tekintve, hogy London belvárosában voltunk, és január közepén amúgy sem túl gyakoriak a békák. Ráadásul nem akarta abbahagyni – folyamatosan kvartyogott.

Robert sokatmondóan vigyorgott rám, majd fejével a táskám felé intett.

– Szerintem te csörögsz.

Kapkodva előszedtem a mobilom, és elhallgattattam. Megnéztem, hogy ki küldte az üzenetet; igencsak meglepődtem, amikor megláttam Rob nevét a kijelzőn.

Az SMS-ben ennyi állt: „Mondtam, hogy meg fogom hallgatni!”

Elégedetten mosolyogtam rá. – Látod, lecseréltem.

– Gondolom, nem túl rég, ha még nem ismered fel. – Uhm, mindig rálát valahogy a lényegre… Borzalmas.

Éreztem, hogy enyhén elpirulok, szóval innentől fogva kár lett volna bármit is tagadnom. Inkább kortyoltam egy nagyot a sörömből.

A következő pillanatban egy fiatal, kezét tördelő lány lépett az asztalunkhoz. Látszott rajta, hogy zavarban van, de ez nem tartotta vissza attól, hogy idejöjjön.

– Szia! Ne haragudj, hogy zargatlak, de adnál nekem egy aláírást? – A szavait egyenesen Roberthez intézte, mintha mi, akik még az asztalnál ülünk, nem is léteznénk. – Esetleg egy közös fotó…?

Rob kimászott mellőlem, sietősen aláírta a papírlapot és pózolt a fényképhez, aztán visszaült az oldalamra.

– Most láttad az árnyoldalát is – sóhajtotta keserűen, mikor a lány elment.

– Azt hittem, itt nyugtunk lesz – mondta neki Marcus. – Olyan eldugott helynek tűnt.

– Remélem, nem twitteli rögtön, hogy kivel találkozott, mert akkor hamarosan hemzsegni fognak itt a csajok – forgatta meg a szemeit Bobby.

Szerencsére az este során több rajongó nem talált meg minket, bár jó páran megnézték a kis társaságunkat.

Az utolsó kör után, már a hűvös londoni éjszakában kutattam taxi után, mikor Robert meglepő kívánsággal állt elő.

– Hazakísérhetlek? – kérdezte tétovázva.

Kíváncsian kémleltem a szemeit. A pillantása bizonytalannak tűnt, mintha ő maga sem lenne biztos benne, hogy mit akar. Éreztem, hogy a szívem megint erősen dübörög a mellkasomban és nehezebb lélegezni.

– Persze, ha szeretnél. – Reméltem, hogy a hangom a valóságban nem remeg annyira, mint az én fülemben. Ha egy pasi haza akar kísérni, az általában jelent valamit. Általában… De Robert annyira másként működik, mint azok a férfiak, akikkel eddig dolgom volt.

A kocsiban ülve előállt kérésének igazi okával.

– Tudod, arra gondoltam, hogy… Szívesen meghallgatnám, amit énekeltél este!

– Tessék?! – fordultam felé döbbenten. Nem mertem hinni a fülemnek! Ahhoz, hogy meghallgasson, fel kell jönnie hozzám, amit Mr. Wallace nem díjazna túlzottan. – A háziúr nem engedi, hogy…

– Nem azt mondtad, hogy elutazott? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.

Igaza volt, csak a kívánsága olyan szintű elmezavart okozott nálam, hogy ez teljesen kiment a fejemből.

– De, tényleg. Viszont nem vagyok valami szuper énekesnő – próbáltam hárítani félszívvel. Nagyon jó lenne, ha feljönne, de nem bírnám elviselni a lesajnáló pillantását.

– Amit eddig hallottam, az tetszett. – Nem hagyta, hogy kibúvót találjak. – Kérlek!

A hangsúlyának és a szinte simogató tekintetének nem tudtam tovább ellenállni.

– Rendben – sóhajtottam lemondóan. – De ígérd meg, hogy nem fogsz kinevetni! – néztem rá komolyan.

– Megígérem!

Mikor a taxi leparkolt a ház előtt, zakatoló szívvel szálltam ki belőle. Ahogy fizetni akartam, láttam, hogy Rob már megtette helyettem. Bosszúsan szusszantottam – fene a lovagiasságába!

Remegő kézzel kinyitottam a lakás ajtaját, majd a kabátjaink levétele után, felvezettem a szobámba.

– Nos, itt élek – mutattam körbe a kis helyiségen. Már elég jól sikerült belaknom ezt a zugocskát; most, hogy valakit vendégül láttam itt, vettem észre, hogy mennyire belengi a jelenlétem a szobát. Mindenhol rajta volt a kezem nyoma.

Robert nem szólt semmit, csak mosolyogva körbepillantott. Addig én a géphez léptem és bekapcsoltam. Míg vártam, hogy betöltsön, lekaptam magamról a pulóverem, mert hirtelen szörnyen melegem lett. Begyűlt körénk a forró, bódító légkör.

Elnéztem Robot hátulról, ahogy figyelmesen téblábol, majd az asztalomhoz lép. Megállt bennem az ütő, mikor az ujjai finoman végigfutottak a gép mellett álló zöld fenyőfán. Megsimította a piros szatén masnit, amitől végképp lefagytam. Ha kihúzza…

Szerencsére a következő pillanatban elengedte a kis asztaldíszt és felém fordult.

– Nagyon helyes karácsonyfa – mosolyodott el.

Megnyugodva kieresztettem az eddig benntartott levegőt.

– Claire-től kaptam ajándékba. – Igyekeztem gyorsan elterelni a figyelmét a témáról, mielőtt iszonyatosan beégek. – Mit szeretnél hallani?

– Azt, amit énekeltél, mikor érted jöttem. Kezdésnek – tette hozzá, mire felvontam a szemöldököm. Nem reagált rá. – Szereted a Kings of Leont? – intett a cseresznyés pólóm felé, míg én a géphez léptem.

– Nem. Imádom őket – válaszoltam vigyorogva. – A legjobb együttes a Földön.

Megnyitottam a lejátszót, megköszörültem a torkom, majd elindítottam a zenei alapot.

Aztán rögtön le is állítottam. Robert tétován állt a szoba közepén, mintha nem tudná hová tenni magát. Odatoltam neki a széket, ő pedig félszegen levetette rá magát.

Újra megnyomtam a „playt”, mire felcsendültek az Uninvited első zongorataktusai.

Igyekeztem megfeledkezni arról, hogy ki előtt énekelek, de nem volt az annyira egyszerű. Az első refrénig elég bizonytalannak hallottam a hangomat; mintha egy kisegér bújt volna a torkomba. Aztán ahogy felerősödött a zene, én is beerősítettem.

Csak a dal befejezése után mertem újra felnézni, addig ügyeltem rá, hogy be legyen csukva a szemem. Robert arckifejezését nem tudtam értelmezni – nem mertem elhinni, hogy a tekintetében villanó csodálat valós és nekem szól.

Várakozón meredtem rá, miközben a szám már szöveg nélküli része tovább zengett. Nem szólalt meg, míg a dal teljesen véget nem ért.

– Nagyon szép volt – mondta halk, lágy hangon. – Kérhetek még egyet?

– Komolyan? – pillantottam rá kételkedve, mire vadul bólintott. – Nem tudom, melyiket…

– A kedvencedet. Kíváncsi vagyok rá.

Felsóhajtottam – a mai este folyamán sokadszorra –, és kikerestem a következő dalt.

– Ez is Alanis lesz – figyelmeztettem. – Az Ironic. Csak nem tudom, melyik a jó alap. – Gyorsan beletekertem a számba, aztán nyomtam is rá a másikra. – Nem ez – morogtam csendesen.

– Mi a baj vele?

– Ha a refrén alatt van vokál, bele szoktam zavarodni – magyaráztam. – Van teljesen tiszta is.

Hamar megtaláltam a megfelelő verziót, majd visszatekertem az elejére.

– Kész vagy? – vontam magamra a teljes figyelmét.

– Jöhet – biccentett nekem.

Elindítottam a számot. Most biztosabbnak éreztem magam; olyan régóta énekeltem már ezt a dalt, hogy álmomból felkeltve is tökéletes lett volna, már amennyire az én előadásomban tökéletes lehet.

Hagytam, hogy a melódiák szelíden körénk fonódjanak, miközben a szöveg minden egyes szavát mélyen átéreztem: az élet egészét bejáró édes-bús irónia ott volt köztünk is. Hány álmatlan éjszakát okozott nekem a puszta létezésével, és most itt ül velem szemben, hallgatja, ahogy énekelek… de csak mint egy barát. Ilyen minőségben sosem szerepelt az ábrándjaimban.

A hangom a szám végén egyszerre halkult el a gitárral. Robert pár pillanatig ködös szemekkel, mozdulatlanul nézett, aztán feljebb fészkelődött a széken.

– Gyönyörű – lehelte eltűnődve. – Mintha egy kis énekes madarat rejtettek volna a torkodba.

Nem válaszoltam a bókjára, úgyhogy egy kis időre hallgatás zuhant ránk, de még ez a némaság is varázslatosnak hatott számomra. Bennem még a kedves szavainak utolsó visszhangja keringett, mint a lenyelt falat ínycsiklandozó, lassan eltűnő utóíze, amitől úgy érzed, hogy belepusztulsz, ha nem kaphatsz még egy keveset… Mégse szólaltam meg; hagytam, hogy a várakozás fájdalom nélküli kínja átjárjon.

Végül ő törte meg a hosszan kitartott másodperceket.

– Azt hiszem, ideje indulnom – állt fel a székről. – Elég sokáig raboltam az idődet, biztos fáradt vagy már.

Nem tiltakoztam. Túl sok újdonság történt ma este, vágytam egy kis egyedüllétre, hogy mindent átgondolhassak és túlanalizálhassam a legapróbb mozzanatokat is.

– Hívok taxit – ajánlottam rögtön.

– Nem szükséges, köszönöm – ellenkezett. – Elindulok gyalog, aztán ha látok egyet, leintem.

Beleegyezően bólogattam, majd kikísértem a bejárati ajtóhoz.

A küszöbön átlépve visszafordult hozzám.

– Köszönöm ezt a nagyszerű estét és főleg, hogy énekeltél nekem. – Féloldalasan elmosolyodott, amitől igencsak nehezemre esett válaszolni.

– Nem tesz semmit, szeretek énekelni ilyen kis közönség előtt.

– Sose gondoltál rá, hogy komolyabban foglalkozz ezzel? – kíváncsiskodott.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Annyira nem vagyok jó, hogy a világra szabadítsam magam.

Tűnődve bólintott, de aztán hanyagolta a témát.

– Aludj jól! – mondta végül halkan, és felém hajolt.

Sokkoltan, lemerevedve álltam vele szemben, és hagytam, hogy gyorsan az arcomhoz érintse a sajátját. Aztán megfordult és sietősen eltűnt a nyugodt, csendes utca messzeségében.

Kábultan bezártam az ajtót, majd nekidöntöttem a hátam. Az arcom úgy bizsergett, mintha valami idegen lény költözött volna a bőröm alá, aki most éli ki mozgási kényszerét.

Sokáig képtelen voltam visszaszerezni uralmamat az agyam felett; mikor már pizsamában feküdtem a hűvös ágyban, még mindig a gondolataim kusza kavalkádjával küszködtem.

Odakint hajnalodott, mire az álom végre győzedelmeskedett az érzelmeim felett.

--*-*--

A következő másfél hétben semmi hírt nem kaptam róla, csak amennyi a médiából eljutott hozzám. De nem is csodálkoztam rajta: megkezdődött a tényleges forgatás, és olvastam, hogy ilyenkor hatalmába keríti az aktuális szerep. Sejtettem, hogy mostanság nem fog túl sűrűn keresni.

Kellőképp meg is lepődtem, mikor a hét közepén felhívott.

– Szia! Mit csinálsz péntek este? – vágott rögtön bele.

– Aludni fogok – feleltem mosolyogva. Kimerítő napok voltak mögöttem, mivel folyamatosan hajnalban indítottam Peternél, úgyhogy semmi másra nem vágytam, mint egy kiadós alvásra.

– Oké, akkor este jössz el velünk. – A mondata nem kérdés volt; lassan kezdtem már megszokni, hogy nem ismeri a nemleges választ.

Fáradtan felsóhajtottam, miközben eldörzsöltem a homlokomon egyre mélyülő ráncocskát.

– Rendben, benne vagyok. – Nem volt merszem hozzá, hogy kihagyjak egy ilyen alkalmat. Egész hátralévő életemben utálnám magam miatta.

– Nagyszerű – örvendezett a vonal túlsó felén. – Ha végeztem a forgatáson, érted megyek. Légy csinos!

– Mennyire csinos? – kérdeztem sietve, mielőtt letenné a telefont.

– Nagyon. Majd hívlak! – Ezzel bontotta a vonalat.

Péntek este, miután elszabadultam a munkából, magamba döntöttem két nagy adag kávét, majd egy villám sebességével elkészültem. Nem beszéltünk meg pontos időpontot, és nem akartam, hogy rám kelljen várni.

A legutolsó simításokat végeztem, mikor az asztalon rezegni kezdett a mobilom. Gyorsan felkaptam.

– Szia, merre vagy? – kérdeztem tőle azonnal.

– Úgy öt perc múlva nálad. Gondoltam, kijöhetnél…

– Már indulok is. Bye!

Letettem a telefont, bedobáltam a cuccaimat a táskámba, majd felkaptam a kabátom és a sálam.

Épp csak kiértem az utcára, szinte máris fékezett a kocsi a ház előtt. Robert belülről kinyitotta nekem az ajtót, én pedig sietősen bepattantam mellé. Aztán döbbenten vettem észre, hogy nem ő az egyedüli utas – a sofőr melletti ülésen egy rémesen ismerős férfi foglalt helyet.

– Anne, ő Tom…

– Tudom – szakítottam félbe a bemutatást, és előrenyújtottam neki a kezem. – Anne Horvath vagyok.

– Hello! – mosolygott rám, majd visszafordult előre.

– Tom hazatért pár napra az öreg kontinensre, és muszáj voltam eljönni velük. Gondoltam, megismerkedhetnétek.

Bólintottam a szavaira, de nem tudtam értelmeset válaszolni. Túlságosan meg voltam illetődve – úgy véltem, nem kis dolog, hogy önszántából szép lassan összeismertet a legközelebbi barátaival.

– Milyen volt a napod? – kérdezte egy perc múlva, igyekezve továbbvinni valahogy a társalgást.

– Fárasztó. És még nincs vége – néztem rá felhúzott szemöldökkel. – Milyen a forgatás?

– Eddig jó. De még csak belső jeleneteket vettünk fel. A külsőktől eléggé tartok. Tudod, a rajongólány-tömeg…

– Áh, itt biztos nem fogsz túl nagy feltűnést kelteni – igyekeztem biztatgatni.

– Erre nem fogadnék – szólt hátra Tom fancsalin.

– Ugyan, ez nem Amerika. Itt csak nem lesz akkora tömeghisztéria.

Nem válaszoltak, de láttam, hogy mindkettejük szája megrándul.

Hallgatagon ültük végig a maradék pár percet, míg megérkeztünk az úticélunkhoz.

A hatalmas, sötétben fekete-fehérnek látszó épület hangulatos kivilágítása rögtön elbűvölt. Nem olyan volt, mint az eldugott kis pubok, amikbe járni szoktunk; ez sokkal grandiózusabbnak tetszett. Kíváncsi lettem, hogy vajon ma este miért pont ide jöttünk.

A lépcsőfokokon felsétálva megütötte a fülem a viszonylag hangos, kellemes zene.

Bent hamar megtaláltuk a többieket: Marcus, Bobby és egy számomra ismeretlen csaj – mint kiderült, Bobby barátnője, Claudia – várt minket az asztalnál.

Miután nekikezdtem a boromnak, Rob felém fordult, furcsa mosollyal az arcán.

– Igazából egy kis merénylet készült ellened – mondta nekem bátortalanul. – Karaoke este van, és te is énekelni fogsz.

Egyetlen pillanat alatt meghűlt bennem a vér. Reméltem, hogy ez csak valami komolytalan tréfa… Csakis az lehet.

– Nem – jelentettem ki egyszerűen. Elhatároztam, hogy most semmiképp sem engedek. Erről egyáltalán nem volt szó.

– De – nézett a szemembe elszántan.

– Nem!

– Csak egy dal. Kérlek! – Könyörgőre vette a figurát, és éreztem, hogy kezdek ellágyulni.

– Kizárólag akkor, ha te is színpadra állsz! – ajánlottam, csak hogy lássa, kompromisszumképes vagyok.

– Nem, nem. Nem szeretném elhalványítani a te ragyogásod.

– Szóval belátod, hogy égni fogok?! – gúnyolódtam.

Robert frusztráltan felsóhajtott. – Egyetlen dal… és utána bármit kérhetsz tőlem – vetette fel.

Felcsillant előttem egy nagyszerű lehetőség. – Bármit?

– Akármit, amit csak szeretnél. – Miután ezt kimondta, láttam a szemében, hogy megretten egy kicsit. – Az ésszerűség határain belül – tette hozzá.

– Oké, mit szólsz ahhoz, hogy ha kérdezek valamit, neked válaszolnod kell rá? Őszintén!

– Rendben. Egy kérdés – bólintott megnyugodva.

– Őszintén?! – erősködtem. Biztosra kellett mennem.

– Meg fogom mondani az igazat – válaszolta komolyan.

– Jó – sóhajtottam, majd húztam egy nagyot a boromból. – De tudd, haragszom rád! Ilyet ne csinálj többet! – fújtattam morcosan. Aztán eszembe ötlött valami. – Ezért kellett kiöltöznöm?

– Igen – vigyorodott el. – És nagyon csinos vagy, ne aggódj! –oszlatta el kimondatlan félelmemet.

Nem voltam biztos benne, hogy a ruhám mennyire felel meg egy ilyen eseményre: a fekete, feszülős leggings kendőzetlenül megmutatta szinte az egész lábam, csak a széles övvel átfogott, sötétzöld, kötött tunika takart valamennyit a combomból és a fenekemből. A sötét, magas sarkú csizma szerencsére inkább rockeresnek hatott a szegecselt kis csillagokkal a tetején, úgyhogy az egész szerelésem elég jól illeszkedett a hely hangulatához. A sminkelést nem vittem túlzásba, ahogy általában sosem – csak egy kis szempillaspirál, fekete szemceruza és halvány, szinte alig észrevehető rúzs.

– Nem fogok hülyén festeni a színpadon? – vetettem fel mégis az aggályaimat. – Olyan alulöltözöttnek érzem magam.

– Tökéletesen nézel ki. – Nyíltan, mélyen a szemembe nézett, úgyhogy nem tudtam tovább bizonytalankodni. – Pont jó az Alanis dalhoz.

– Mihez? – kérdeztem meglepetten.

– Gondoltam, szívesen énekelnéd az Ironicot – mondta, mintha ez teljesen egyértelmű lenne.

– Gondoltam, ha már ki kell állnom, én választhatok – ellenkeztem erőtlenül.

– Nem. Az a dal nagyon tetszett nekem, szóval előre lefixáltam. Vokál nélkül – tette hozzá mosolyogva.

Újra és újra elámultam azon a végtelen figyelmességen, amit az irányomba mutatott. Emlékezett arra az estére, minden kis részletre, és mindenre ügyelt. Vajon meg fogom szokni valaha, hogy ilyen udvarias és kedves? Mindig ilyen lesz?

– Mikor jövök én? – adtam be végleg a derekam.

Robert rápillantott a falon függő nagy órára.

– Még húsz perc.

– Szuper. Az pont elég idő ahhoz, hogy teljesen idegbeteg legyek – hajtottam a homlokom a tenyerembe.

– Gyere, elszívunk kint egy cigit! Azzal is telik az idő. – Felhúzott az asztaltól, majd ránézett a többiekre. – Jön még valaki?

Tom gondolkodás nélkül pattant fel a székről, és némán követett minket a kijelölt dohányzóhelyre.

Kint viszonylag kevesen voltak; elég hideg volt még, hogy csak a láncdohányosok áldozzák fel magukat. Vagy az olyan gyenge idegzetűek, mint én.

Az első slukk után Tom odafordult hozzánk.

– Meséljetek kicsit! Hol ismerkedtetek meg?

– Egy McDonald’s-ban…

– Egy pubban… – feleltük egyszerre, aztán egymásra néztünk és elnevettük magunkat.

– Azt hiszem, Los Angelesben barátkoztunk össze igazán – mondtam Tomnak, aki kicsit értetlenül és nagyon fürkészően figyelt engem.

– Tényleg – biccentett Robert komolyan. – Az a hosszú, izgalmas Los Angeles-i éjszaka.

– Egyre kíváncsibb vagyok erre a sztorira – pislantott célzatosan Robra.

– Majd egyszer elmesélem.

Tom látta, hogy most nem fog tudni kihúzni belőle semmit, ezért újra felém intézte szavait. – Mióta énekelsz, Anne?

Ez egy igen érdekes kérdés volt.

– Nem tudom. Úgy emlékszem, mintha mindig is énekelgettem volna; egész életemben. De sosem tanultam rendesen.

– Őstehetség – szólt közbe Robert. – Ha meghallod, majd te is így fogod gondolni.

– Túloz – intettem le. – Különben sem ért a zenéhez – mosolyogtam rá gúnyosan.

Éreztem, hogy Tom megint engem bámul azzal a zavarba ejtő pillantással. Mintha a fejembe akarna látni, hogy kiolvassa onnan az összes piszkos kis titkomat. Égett tőle a pír az arcomon, és tudtam, hogy ez kívül is látszik.

El szerettem volna terelni a témát magamról, de semmi értelmes nem jutott eszembe, amivel – számomra – kevésbé kínos vizekre evezhetnénk, úgyhogy inkább igyekeztem a cigimre koncentrálni.

– A kismadarat mindenesetre hallom benned – folytatta Rob, észre sem véve, hogy mennyire zavarba hoz ezzel. Minél többet dicsér, annál többet várnak, és annál nagyobb lesz a csalódás.

Hála az égnek elfogyott a cigarettánk, mielőtt újabb méltató szavakat kaphattam volna.

Miután visszamentünk, Robert nem hagyta, hogy leüljek az asztalhoz.

– Mindjárt te jössz! Elkísérlek a színpadhoz.

Csak most, hogy a figyelmemet a rémisztő fekete faemelvényre fordítottam, tűnt fel, hogy ott fönt folyamatosan cserélődnek az emberek. A férfi, aki épp énekelt, nagyon profinak hallatszott. A hangja erős és szilárd volt; nyilván nem először szerepel ekkora közönség előtt.

Megremegett a térdem a gondolatra, hogy pár perc és én fogok ott állni.

Határozottan megragadtam Rob karját, hogy rám figyeljen.

– Robert, én félek.

Kaptam tőle egy megnyugtatásnak szánt, kedves félmosolyt, majd a fülemhez hajolt.

– Csodálatos leszel. Tudom. – Olyan meggyőződéssel mondta mindezt, hogy hinnem kellett neki.

A színpad szélénél felállított asztal mellett egy sötét bőrű, magas férfi állt. Rob hozzá lépett, és kezet fogtak, aztán maga elé tolt.

– Szóval ő lenne a dalos pacsirta? – villantotta rám hófehér fogait a fickó. – A szöveg sajnos nem látszik majd a kivetítőn, de ha nagyon kell, megpróbálhatok valamit.

– Megy fejből, köszi – hárítottam a felajánlást bizonytalanul.

– Nagyszerű. – Gyorsan a papírjára pillantott. – Most még jön… Sarah, aztán tiéd a színpad.

Szótalanul bólintottam, s közben az ideges remegés újra felerősödött a gyomromban. Olyan volt, mintha óriási kavicsokat nyeltem volna, amik most le akarnának húzni a mélybe, le a föld alá.

Robert észrevehette, hogy egyre jobban belesüppedek a félelem mocsarába, mert a kezemért nyúlt és bátorítóan megszorította. Különös, kellemes melegség járt át, ahogy nyirkos tenyereink egymáshoz simultak, de az izgatottságomat még ez sem tudta teljesen elűzni.

– Megvárom, míg felmész a színpadra, de utána visszamegyek a többiekhez, jó? Teljes pompádban szeretnélek látni – suttogta mosolyogva.

Nem válaszoltam, csak megforgattam a szemeimet.

Némán végighallgattuk a közvetkező lányt. Szerencsére nem volt kiemelkedően jó – nem egy vérprofi után kell énekelnem, hogy még kezdőbbnek tűnjek. A dal végén Rob biztatásként még egyszer megszorította az ujjaimat.

A gyér taps után az asztalnál álló férfi a mikrofonjáért nyúlt.

– És most jöjjön Anne egy Alanis Morissette dallal. Ez az első karaokézása, úgyhogy bátorítsátok őt!

Míg vigyázva, hogy el ne essek, felléptem az alacsony emelvényre, hallottam, hogy páran tapsolnak. Aztán elindult a zene, és félénken belekezdtem az első, tétova szólamokba. Nem mertem kivenni a vezeték nélküli mikrofont az állványról – rettegtem, hogy amilyen ügyetlen vagyok, még kicsúszik a kezemből vagy véletlenül eldobom.

Az első verse alatt figyeltem a hangfalakból ömlő, felerősített hangomat. Egészen furcsa volt így hallani magamat, ahogy a kitűnő akusztikájú helyiségben végighasítanak a dallamos szavak.

A refrén éneklése közben összeszedtem minden bátorságom, és megpróbáltam elhitetni magammal, hogy nem egy hatalmas színpadon állok egy teremnyi ember előtt, hanem otthon, a tus alatt, ahol senki nem lát és senki nem hall.

A következő refrén már sokkal magabiztosabbra sikerült. Addigra átmelegedtek a hangszálaim, és szabadon, kétség nélkül áramlott ki belőlem a lélek a dallammal együtt. Átjárt az a mámoros öröm, ami mindig szokott éneklés közben.

Aztán elhaltak az utolsó akkordok, és egy elnyújtott másodperc után felhangzott az erős, elismerő taps. Csodálkozva néztem körül; majdnem minden asztalnál volt valaki, aki a színpad felé fordult és összecsapkodta a tenyerét.

– Köszönöm – hajoltam vissza a mikrofonhoz, és indultam volna le a többiekhez, de hirtelen megszólaltak egy zongora lassú, különálló leütései és egy édes, magas hangú csörgő.

Villámgyorsan kapcsoltam, így még időben sikerült belépnem a dalba… Amit nem beszéltünk meg előre. Átfutott a fejemen, hogy ebben csakis Robert keze lehet, hisz ez volt a másik szám, amit énekeltem neki, de ebben a pillanatban nem volt időm ezen rágódni. Majd később számolok vele.

Most teljesen a szövegre kellett koncentrálnom, nehogy elrontsam. Ez azért nem ment olyan biztosan, mint az Ironic, ráadásul a magas, kitartott hangokat sokkal tisztábban kellett megformálni.

Szerencsére nem vétettem hibát, és mikor a dal ének nélküli végét elhalkították, ismét egész lelkes tapsot kaptam.

Sietve megköszöntem, majd leviharzottam a színpadról, mielőtt újból fent ragadok.

Ellentétes érzelmekkel küszködve indultam vissza az asztalunkhoz – egyrészt mámorító volt ez a mini-siker, másrészt elég mérgessé tett, hogy Robert a második dalt elhallgatta előlem –, mikor elém lépett egy magas alak. Felnézve rá el akartam lépni mellette, hogy kikerüljem, de nem hagyta.

– Szia! Én George vagyok. Meghívhatlak egy italra? – tért rögtön a lényegre.

Észrevétlenül a helyünk felé pillantottam: Rob épp egy vidáman ragyogó arcú lánynak írt alá valamit, miközben visszamosolygott rá.

– Ahm… Anne – mutatkoztam be én is, és megpróbáltam a velem szemben álló férfire összpontosítani. Egész jó pasi volt; olyan tipikus brit, vöröses hajjal és néhány elszórt szeplővel. Ráadásul pont az esetem: magas és inkább hosszúkás, mint izmos. – Nagyon szívesen elfogadnám, de társasággal vagyok, és nem hiszem, hogy jó néven vennék, ha felszívódnék. – Magamban hangosan ellenkeztem. Külsőre minden rendben vele, és első ránézésre talán még értelmes is. Nem lenne szabad elszalasztani ezt a lehetőséget.

Ő kitartóan tovább próbálkozott. – Esetleg megadhatnád a számod, és találkozhatnánk valamikor, amikor… nem vagy társaságban?

Újra a többiek felé lestem. Robert komoly arccal mondott valamit a fiúknak, mire ők tétován bólogattak. Nem úgy tűnt, hogy zavarná őket a hiányom; senki nem fürkészte utánam a tömeget.

Engedtem, hogy a szívem belesajduljon egy pillanatra a már meghozott döntésembe. Nem fogok tovább egy buta álomban élni… Miért várakozzak egy hiábavaló ábrándképre, aminek semmi reális múltja és jövője sincs, mikor előttem épp most, a valóságban talán a nekem rendelt királyfi áll?

Élnem kell az életem Vele és Nélküle…

– Add a telefonod! – mosolyodtam el, elfogadva a saját, végérvényesnek tetsző választásomat.

Ő rám vigyorgott, és a kezembe tette a mobilját. Bepötyögtem a számom, majd megcsörgettem magam, hogy én is tudjam az övét. Aztán visszaadtam neki a telefont.

– Tehát… Anne, ugye?

Bólintottam, és megpróbáltam felidézni a nevét. – George…

– Igen – felelte lelkesen. – Legyen szép estéd!

– Neked is!

Már indultam tovább, mikor utánam szólt. – Hívni foglak!

Elvigyorodtam a szavakon. Annyiszor hallottam már ezt valaki más szájából… Akit ki kell űznöm a fejemből és a szívem rejtett mélyéből…

_@/"