Tündérmesém - Anne Horváth és Robert Pattinson története: május 2011

Sziasztok!

Íme itt az új fejezet (ezúttal tényleg sikerült hamarabb hoznunk, mint az előzőt): :D A következő viszont lehet, hogy kicsit csúszni fog, ugyanis nálunk az oviban nagyon évvége van, ráadásul táboroztatni is viszem a gyerekeket hamarosan, amire elég sokat kell készülődnöm. Pluszban ezerrel tervezzük az olvasói talit (amiről az előző bejegyzésben minden részletet elolvashattok), és ez szintén elég sok tennivalóval jár. Akinek van kedve, még korlátlan számban jelentkezni lehet rá, OLVASSÁTOK EL AZ ELŐZŐ BEJEGYZÉST, HA ÉRDEKEL TITEKET EGY SZEMÉLYES TALÁLKA LEHETŐSÉGE!
Mindenesetre megpróbálunk majd igyekezni a frissel.

Addig is várom a véleményeket, és jó olvasást a mostanihoz! :)
És ne felejtsétek el olvasni Aby ikerfejezetét is, a Frantic Love-on!

5. fejezet – Questions… Answers…

„Az őszinteség veszélyes dolog, és minél több van belőle, annál veszélyesebb.”

/Oscar Wilde/

A ráragadt mosollyal az arcomon huppantam le a székbe. Robert komoly, számon kérő kifejezéssel fordult hozzám.

– Ki volt az a fickó? – faggatott összehúzott szemöldökkel.

Azonnal leolvadt rólam minden jókedv.

– Mi volt ez az egész? – vontam kérdőre morcosan. – Nem ezt beszéltük meg! Olyan nehéz lett volna mindent elmondani?!

– Igen, mert a második dalt csak arra az esetre kértem, ha ilyen nagy a sikered. És úgyse egyeztél volna bele kettőbe – felelte magyarázkodva.

– Szuper volt – vágott az eszmecserénk közbe Marcus. – Nem is tudtam, hogy énekelsz.

– Nem is – húztam el a számat.

– Rob igazat mondott a kismadárról – nézett rám Tom elismerően.

– Na jó, elég! Épp cseszem le a haverotokat. Értem én, hogy meg akarjátok védeni, de úgyis megkapja a letolást.

Marcus elvigyorodott, aztán fejcsóválva Tommal kezdett társalogni.

– Ezért még egy kérdés jár nekem! – jelentettem ki határozottan.

– Rendben – egyezett bele Robert. – De előbb válaszolj az enyémre!

– Sajnálom, nem emlékszem rá – ráztam meg a fejem.

– Ki volt az a fickó? – ismételte el hezitálás nélkül.

Most kísértetiesen hasonlított a bátyámra, aki folyton óvni akart mindentől és mindenkitől.

– George. – Láttam, hogy a válaszom nem elégíti ki. – Meghívott egy italra, de elutasítottam. – Megenyhült a védelmező kifejezés az arcán, míg meg nem hallotta a folytatásom. – Helyette megkapta a számom.

– Randizni fogsz vele?

– Igen, remélem. – Nem értettem, mi a baj ezzel. Nem házasságra készülök, csak egy egyszerű találkára.

– De… nem is ismered – ráncolta a homlokát.

– De, ő George. Különben meg arra való egy randi, hogy jobban megismerjük egymást.

– Nem tetszik ez nekem – kötötte az ebet a karóhoz. Tényleg olyan volt most, mint a bátyám.

– Nekem viszont tetszik. És épp itt az ideje, hogy nyissak a férfiak felé.

Mindketten elhallgattunk egy percre. Azt hittem, hogy ezzel lezártnak tekintjük a témát, de tévedtem. Robert még korántsem nyugodott bele.

– Miért nincs barátod? – kérdezte tűnődve, mire elakadt a lélegzetem. Sosem hittem, hogy egyszer ilyet hallok tőle. Ő félreértette a döbbenetemet. – Oh, ne haragudj! Ez faragatlanság volt tőlem – mentegetőzött gyorsan.

– Nem, egyáltalán nem baj. Csak meglepődtem, hogy ez érdekel téged. – Elgondolkoztam, hogy hogyan kezdjek bele. – Pár hónappal az Angliába költözésem előtt átestem egy elég csúnya szakításon. Öt és fél évig jártunk, mire rájöttünk, hogy nem illünk össze. Volt ott hiszti, ordítás, könnyek és fenyegetőzés. És ezek még csak az ő reakciói voltak. Utána sokáig már a férfiak látványától is rosszul voltam – vontam meg a vállam. – Azóta pedig itt kint küzdök a túlélésért.

– Hogyan jöttetek rá, hogy nem illetek össze? – faggatott tovább.

– Ja, az… nem túl bonyolult: megcsalt egy egyetemi csoporttársával.

– Uh, sajnálom – nézett a szemembe bocsánatkérően.

– Áh, legalább idejében kiderült, nem akkor, mikor már komolyabb a dolog.

– Ez a pasi egy csótány – jegyezte meg fintorogva.

– Ezzel nem ellenkezek – kuncogtam, aztán az emelvény felé fordultam, ahol egy újabb önjelölt énekes élte ki szenvedélyét.

Robert észrevehette a pillantásom. – Milyen érzés volt fent a színpadon?

Visszaidéztem azt a furcsa kettősséget: a gyomorszorító izgalmat és a szívmelengető elégedettséget, mert másoknak is tetszik, amit csinálok.

– Fantasztikus – feleltem, még mindig a fekete deszkákat figyelve. – Ahogy feldübörgött a taps… – sóhajtottam álmodozva.

– Sejtettem, hogy tetszik majd.

Megkerestem a tekintetét – lágy volt és simogató, akárcsak a szavai. Bevillant, hogy az érintése is ilyen lehet: meleg és puha. Aztán mérgesen elhessegettem a gondolatot. Nem szabad ilyeneken agyalnom, ha el akarom felejteni a romantikus kis ábrándjaimat vele kapcsolatban. Nagy hiba lenne még jobban beleélni magam a semmibe. Barátok vagyunk, és ez épp elég. Annak kell lennie, ha nem akarom elrontani. És mindent megteszek, hogy elég is legyen.

– Köszönöm – mormoltam neki hálásan. Örültem, hogy rávett erre az őrültségre és megmutatta nekem ezt a csodás élményt.

Az este további részében nem bírtam olyan aktívan részt venni a társalgásban, mint szoktam. Egyfelől nagyon sok új dolog történt, amiket hiába próbáltam legalább addig kiűzni a gondolataimból, míg magányosan elrágódhatok rajtuk, nem sikerült. Másfelől a fáradtság kezdett ledönteni a lábamról; a figyelmem gyakran elkalandozott, sőt néha olyan szinten kikapcsolt az agyam, hogy ha rákérdeznének, nem tudnám visszaidézni, mire bólogatok épp olyan nagyon értelmesen.

Aztán másnak is feltűnt, hogy milyen sűrűn ásítozok a harmadik pohár borom felett.

– Fáradt vagy? – hajolt a fülemhez Rob, mire én meglepetésemben megugrottam egy kicsit. Nem voltam felkészülve rá, hogy ilyen közelről halljam a hangját.

– Igen, eléggé – válaszoltam bólintva. – Fél ötkor keltem egész héten, úgyhogy szeretnék már találkozni az ágyammal – mosolyogtam rá halványan.

– Miért nem szóltál, hogy indulni akarsz? – Mielőtt bármit felelhettem volna, folytatta. – Máris mehetünk.

Azonnal felpattant a székéről, és magyarázkodni kezdett.

– Azt hiszem, ideje aludni térnünk, holnap nehéz napom lesz és Anne is fáradt – mondta a többieknek. – De ti maradjatok nyugodtan!

Felsegítette a kabátomat, elköszöntünk mindenkitől, majd kiléptünk a pubból.

A kinti hűvös, felhőtlen éjszaka friss, fagyos levegője felélénkített kicsit.

Robert máris kocsi után kutatott, engem viszont más foglalkoztatott: felébredt a kíváncsiságom.

– Rob, feltehetem az első kérdésem? – lestem fel rá bátortalanul.

– Ahm… Persze – bólintott hezitálva. Biztos voltam benne, hogy tart egy kicsit az egyességünktől. Ő a kérdéstől… én a választól.

– Mi van… közted és Kristen között?

Láttam, hogy elhúzza a száját, aztán félrenézett, mintha még mindig taxit keresne.

– Ez egy elég bonyolult dolog…

– Megígérted, hogy megmondod nekem az igazat! – emlékeztettem bosszúsan. Azt, hogy megpróbál kibújni a válaszadás alól, nagyon rossz előjelnek véltem. Ha nem lenne semmi, azt simán megmondhatná. Ezek szerint… Sosem gondoltam, hogy az igazság ennyire fájdalmas lesz. Úgy éreztem, összeszorul a szívem és nehezebb lélegeznem; mintha egy elefánt ülne a mellkasomon. Nem várt könnyek kezdtek gyűlni a szemembe, amiket mérgesen próbáltam kipislogni. Remegő kézzel halásztam ki a cigim a táskámból, hogy rágyújtsak. Az talán megnyugtatja valamelyest az idegeimet.

– Meg fogom – mondta békítően. – Csak tényleg bonyolult az ügy. – Ő is elővett egy cigarettát. – Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? Közben mesélek.

Csak bólintottam válaszként – féltem, hogy a hangom remegése elárulná a bennem zajló, kétségbeesett háborút.

Szótlanul elindultunk a gyéren megvilágított, kisforgalmú utcán. Türelmesen vártam, hogy mikor kezd bele; nem akartam siettetni, hagytam, hogy összeszedje a gondolatait.

Néma csendben lesétáltunk egy egész tömböt, mire belefogott.

– Nem vagyunk együtt – jelentette ki egyszerűen. Arra számítottam, hogy mond még valamit, de mikor egy perc múlva sem folytatta, kezdtem gyanítani, hogy ennyivel le akarja tudni a témát.

Ingerülten fordultam felé. – Ennél bővebb választ várnék!

– De… nincs több.

Dühösen sóhajtottam. Nem szerettem, amikor hülyének néznek.

– Ha nem lenne több, nem gondolkoztál volna ilyen sokáig – mutattam rá a nyilvánvalóra. – Szóval, mi a teljes igazság? Megígérted! – Igyekeztem jó sok megbántottságot csempészni a hangomba, hogy felébresszem a lelkiismeretét. Én megtettem, amit kért, még többet is. Most rajta a sor, hogy a kedvemre tegyen.

Zavartan a hajába túrt, majd újabb cigit vett elő. Mélyen megszívta, aztán hosszan fújta ki a szürke füstöt.

– Egy ideig tényleg együtt voltunk, de nem működött jól a dolog. Ez az egész médiafelhajtás kikészítette Kristent. Elég szar, mikor nem tudsz sehová úgy menni, hogy ne akarjanak lefotózni, hogy ne kövessenek. Aztán véget vetettünk a kis titkos kapcsolatnak. Ennyi a nagy sztori – fejezte be.

– Te, vagy ő? – Értetlenül pillantott rám, úgyhogy bővebb magyarázatba fogtam. – Ki szakított kivel?

– Ez már a második kérdés? – mosolyodott el hamisan.

– Nem, ez még az első kérdés folytatása. Nem úszod meg ennyivel – ráztam meg a fejem.

– A fenébe! – Szerencsémre nem ellenkezett tovább, hanem visszatért az eredeti témához. – Volt egy olyan érzésem, hogy ha teljesen véget ér a Twilight, akkor sem szállnak majd le rólunk. A média meg az emberek túl sok időt töltöttek már velünk, úgyhogy szerintem képtelenek lennének leállni. Sose hagynának minket békén. Szóval az utolsó szót én mondtam ki. Azt hiszem, mindkettőnknek valaki olyan kellene, aki kevésbé ismert.

Most már majdnem tudtam a teljes történetet, de még nem voltam maradéktalanul elégedett.

– És ő belenyugodott ebbe? – puhatolóztam tovább.

– Bele fog.

Tehát nem – vontam le azonnal a következtetést.

A gyomromat összeszorító érzés észrevétlenül párolgott el, már csak egy halvány visszhangja maradt, mert tudtam, hogy egy nő sok mindenre képes, ha nagyon akar valakit. Úgyhogy nem lehetek teljesen nyugodt. Mindenesetre legalább az elefánt feltápászkodott rólam.

– Köszönöm, hogy elmondtad nekem az igazat – néztem fel rá.

– Köszönöm, hogy énekeltél nekem – válaszolta szívdobogtató félmosollyal a szája sarkában.

– Nem neked énekeltem – tiltakoztam összevont szemöldökkel.

– Dehogynem – intett le egyszerűen. – Legalábbis a második dalt biztosan. Éreztem, kár tagadnod!

– Kicsit sokat képzelsz magadról, nem gondolod?! – háborodtam fel játékosan.

– Miért, nem így van? – Mélyen a szemembe nézett, mintha onnan akarná kiolvasni a valóságot. És egészen úgy tűnt számomra, hogy képes is rá.

Zavartan fordítottam az útra a tekintetemet. – De, igazad van.

Megborzongtam a felfedezéstől, hogy egyetlen pillantásával mi mindent el tud érni nálam. Pedig nem válhatok nyitott könyvvé előtte.

– Fázol? – tette a kezét a hátamra aggodalmasan.

Keményen vissza kellett fognom magam, hogy ne rázkódjak össze újra, most az érintésétől.

– Igen, egy kicsit. – Nem lódítottam nagyot, tényleg elég hűvös volt az éjszaka, és nem igazán az évszaknak megfelelően öltöztem fel, még ha itt, Londonban enyhébb is a tél.

Gyorsan taxi után kezdett nézni, és az utca végén találtunk is egy üres kocsit. Besegített, majd megmondta a címemet a sofőrnek.

Az autóban kellemes meleg volt, ami szinte azonnal elbágyasztott.

– Mesélj egy kicsit a forgatásról! – kérleltem halkan, mielőtt még elnyomna a fáradtság.

– Oh, az egész film nagyon izgalmas. Még sosem játszottam ennyire negatív karaktert, úgyhogy nagy kihívás megformálni.

Még bólogatva hallgattam, ahogy a szerep mélységeit taglalja, de nem bírtam nyitva tartani a szememet tovább…

Arra riadtam, hogy valaki finoman rázogatja a vállamat. Morogva felnyitottam a pilláimat, és a félhomályban egy rémesen gyönyörű arcot pillantottam meg.

– Robert… – susogtam elrévedve.

– Megérkeztünk – mosolyodott el.

– Mi?

– Itt vagyunk a ház előtt. Ébresztő! – Kisimította a hajam az arcomból, amitől vadul meglódult a szívem.

– Elaludtam – döbbentem rá.

– Igen – bólintott. A mosoly egy pillanatra sem olvadt le az ajkairól. – Na, gyere! – Finoman kisegített a kocsiból. – Várjon meg, kérem, egy perc és itt vagyok – szólt vissza a vezetőnek.

Felkísért az ajtóig, ahol szembe fordultam vele.

– Köszönöm az estét!

– Ne kísérjelek be? – kémlelt aggodalmasan.

– Feltalálok a szobámig – nyugtattam meg. – Különben is, itthon van Mr. Wallace.

– Hát, akkor… Álmodj szépeket!

– Meglesz – bólintottam kuncogva.

Zavartan néztünk egymásra. Rob egy kicsit felém hajolt, majd visszahőkölt. Az egész mozdulat annyira tétova volt, hogy nem tudtam eldönteni, főleg ebben a félálmos állapotomban, mit szeretne. Bár volt egy halvány sejtésem…

Előre lódultam, és lábujjhegyre állva röviden hozzáérintettem az ajkam az arcához. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, láthattam a meglepett kifejezést a vonásain.

Mire átöltöztem és befeküdtem az ágyamba, az összes álom kiröppent a szememből. A gondolataim kusza, követhetetlen táncba kezdtek, és nem bírtam elhallgattatni őket. Annyi minden kavargott bennem: a színpadi élmények, a kérdéseimre kapott összes válasz, ez az egész különös kapcsolat Roberttel. Még George arca is felbukkant a káoszban.

Végül mégis elnyomott a fáradtság, de a zavaros gondolatok ismét felbukkantak az álmomban, abszurd történeteket alkotva.

--*-*--

Délelőtt, mikor felébredtem, cseppet sem éreztem magam kipihentnek.

Készítettem magamnak egy jó erős kávét, aztán letelepedtem a gépem elé. Gyorsan megnéztem az e-mailjeimet, kitöröltem a felesleges reklámokat és hírleveleket, majd átfutottam a facebook üzenőfalát. Egy post felkeltette az érdeklődésemet – az egyik Robertes rajongói oldal kishíre volt: „Rob tegnap a The Castle nevű pubban járt”.

Izgatottan rákattintottam a linkre, és türelmetlenül vártam, hogy betöltsön a bejegyzés.

A szemem lázasan futotta a sorokat:

„Kedvencünket tegnap a The Castle nevű pubban látta egy rajongó.

A Twitter üzenet szerint Rob a barátai, Tom Stu, Marcus Foster, Bobby Long és pár lány társaságában italozott és hallgatta a karaokezókat. Rob hamar távozott az egyik lánnyal.

Vajon ki lehet az említett ismeretlen hölgy? ;)”

Miután a végére értem, újra elolvastam, most már lassabban. Alig hittem a szememnek: rólam írnak egy Roberttel kapcsolatos cikkben, mint ismeretlen lány, akivel együtt távozott.

Vigyorogva nyúltam a telefonomért, hogy felhívjam Claire-t. Aztán eszembe jutott, hogy náluk késő éjszaka van még, úgyhogy csak egy SMS-t küldtem neki, hogy hívjon, ha felébredt.

Kora este csörgött csak vissza rám, mikor már alig bírtam az izgatottságommal.

– Azt hittem, már sose hívsz! – szóltam bele a telefonba rögtön, ahogy felvettem.
– Bocs, hosszú éjszakám volt – ásította.
– Nekem meg zűrös – idéztem fel az előző estét.
– Mert hogy?
– Rob elvitt egy karaoke clubba, és énekelnem kellett. Utána meg odajött hozzám egy pasi, hogy elkérje a számom.
– És odaadtad neki? – kérdezte Claire számon kérően.
– Igen. – Szerintem teljesen egyértelmű volt, hogy egy helyes, kedves srácnak megadom az elérhetőségem, ha meg akar ismerkedni velem.

– Úgy, hogy Rob az épületben volt? Rosszul vagy te bekötve – pirított rám.
– Nem várhatok örökké a semmire – tiltakoztam hevesen.
– Mindketten olyan lúzerek vagytok – sóhajtotta. Szinte láttam magam előtt, ahogy lemondóan rázza a fejét.
– De megtudtam, hogy nincsenek együtt Kristennel – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott a mély, őszinte beszélgetésünk Roberttel.

– Hogyan? Megkérdezted?

– Igen. – Kezdtem úgy érezni, hogy Claire-nek tényleg hosszú volt az éjszakája; nem szokott ennyire értetlen lenni.
– És válaszolt?
– Muszáj volt, mert megállapodtunk. Ez volt az ára annak, hogy színpadra lépjek. És még így is jön egy kérdéssel.
– Azt hiszem, az ilyen jellegű játékok mindkettőnknek nagyon mennek. – Éreztem a szavaiból, hogy itt valami huncutságról lesz szó.
– Miért, mit csináltatok? – faggattam kíváncsian.
– Megállapodtunk – felelte röviden.

– Ezt fejtsd ki bővebben! Hallani akarom a piszkos kis részleteket!
– Tegnap este beállított, és rám hozta a frászt. Aztán előállt azzal, hogy kísérjem el a születésnapjára – magyarázta.
– És ebben mi a piszkos? – Nem értettem még, hogy hogyan lesz ebből bármi pikáns.
– Az, hogy felajánlotta, akármit kérhetek, ha vele megyek. És én azt kértem, hogy Jake-nek szólíthassam – mesélte kacéran.
– Mármint közben…? – hitetlenkedtem. Ennyire még ő sem lehet elvetemült. És Taylor sem lehet annyira őrült, hogy ebbe belemenjen.
– Ühüm.
– Perverz. – De, mindketten nagyon őrültek. – És jó volt?
– Naná, nagyon! – Az elégedett hangjából biztosra vettem, hogy tényleg az volt. Mázlista.
– Akkor lehet, hogy rólad is cikkezni fognak majd – tértem át a fő témára, amiért kerestem.
– Miért, lefotóztak titeket tegnap este? – találta ki azonnal, hogy miről van szó. Talán most ért el a reggeli kávé az agyáig.
– Azt nem, de írtak rólam. Átküldöm a linket.

– Oké, akkor bekapcsolom a gépet.

Visszaültem a laptop elé, és gyorsan bemásoltam neki e-mailbe a cikk webcímét.
– Hová visz a szülinapján? – kérdeztem, miközben hallottam a Windows indítódallamát a vonal másik végén.
– Bowlingozni megyünk. Rob és Kristen is ott lesz... és Makena – újságolta lelkesen.
– Na, szuper! – húztam el a számat. – Együtt bulizik az álompár. – Valahogy nem lettem túl feldobott a gondolatra, hogy egymás közelében lesznek.
– Ne aggódj, figyelni fogom őket! – ígérte Claire.
– Köszi. Csapd le a csajt, ha közeledni próbál! – kértem tőle félig komolyan.
– Meglesz. – Reméltem, hogy tényleg megteszi, és nem csak a szája jár. Aztán a háttérben meghallottam, ahogy a gépen kattintgat.
– Olvasom a cikket… – mondta gúnyosan. – Ismeretlen hölgy lett belőled?
– Jah, kemény vagyok.
– Az. És mi van azzal a fickóval? – kérdezte, visszatérve a témára.
– Nem tudom. Majd ha felhív, talán elmegyünk randizni – vontam meg a vállam. Tényleg nem döntöttem még el, mit fogok kezdeni vele, már ha egyáltalán megkeres. A pasiknál sosem lehet biztosra menni; Robert is nagyon sokáig nem hívott, pedig azt ígérte.

– Akkor nem Rob lesz a gyerekeim keresztapja? – tudakolta gúnyos hangon.
– Erre George nélkül is kicsi az esély. Szóval már a gyerekeket tervezgetitek? – vágtam vissza. – Nem gyors kicsit ez a tempó?
– Elvisz a születésnapjára, mint a barátnőjét... akármi lehet még belőle… – felelte sokat sejtetően.

Ebben tényleg volt valami: Taylor hajlandó felvállalni a kapcsolatukat nyilvánosan, ami már egy elég komoly szándékot jelez, de ezt nem akartam Claire orrára kötni. Így is sokáig hezitált azon, hogy ő bevállalja-e a Cicafiút. Csak remélni tudtam, hogy az első közösen mutatkozás nem fog rosszul elsülni.

_@/"