Sziasztok!
Hosszú várakozás után végre itt az új fejezet! Remélem, hogy tetszeni fog nektek és jó sok véleményt írtok!
Tudom, hogy nagyon rég frisseltünk (leszámítva a kiegészítő novellát), de azért halkan megjegyezném, hogy ennek vannak bizonyos okai is... Aby is, és én is nagyon kevés véleményt kapunk (legyen az jó vagy rossz), és őszintén megmondva, ez azért eléggé lelombozza mindkettőnk kedvét a történeteinkkel kapcsolatban. Nekem a szívem csücske ez a mese, szóval ha senki nem is olvassa, akkor is meg fogom írni valószínűleg, mert annyira nagyon bennem él az egész, de azért iszonyat nagy előrevivő ereje van, ha írtok nekünk. Sokkal nagyobb kedvvel látok neki az új fejezeteknek, ha tudom, hogy sokaknak tetszik, és kíváncsiak rá, és hogy még véleményt is fognak írni...
Én nem szeretnék kommenthatárt meg ilyeneket kitalálgatni itt, mert tisztába vagyok vele, hogy néha nagyon sokat kell várni /általában csak a kiegészítő cuccokhoz (amik amúgy lesznek még... épp most dolgozom egyen) szoktam kitalálni határt, és a sima fejezetekhez sztem nem is fogok/, de a vélemény ettől még jól esik.
Úgyhogy ha van időtök, energiátok, akkor légy szíves, tiszteljetek meg minket azzal, hogy írtok pár szót; nekem egy fél mondat is elég! :)
Az oldalsávban találtok egy szavazást is, aminek apropóját a fejezet elolvasása után meg fogtok érteni... Várom a voksokat! :)
És még egy újdonság: a bejegyzések alatt megjelent a LIKE-gomb, úgyhogy face-esek, lehet tetszikelni! :D
Nem húzom tovább az időt, jó olvasást! :))
4. fejezet – The littlest bird sings the prettiest songs
„Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.”
/Babits Mihály/
A pihentető szilveszter éjszaka meglepően kellemesen telt. Igazából nem hiányzott a nyüzsgés, a bulizás; az elmúlt időszak eléggé eseménydús volt, ezért most kifejezetten jól esett egy kis kikapcsolódás. Petert hamar lefektettem, majd egy jó könyv társaságában megvártam az éjfélt és én is ágyba bújtam.
Aztán az első szabad hétvégén elterveztünk egy kis szingli lánypartyt a volt éttermis kolléganőkkel. Nekik is munkával telt a szilveszter, úgyhogy már mindnyájunkra ránk fért a lazítás. Henriett, Lily és Maria közösen bérelt egy teljesen különálló, háziúr nélküli kis lakást, ami tökéletes helyszínnek ígérkezett.
Mindenki bedobott valamit a közösbe – én a kajáról gondoskodtam. Úgy gondoltam, ha már úgyis mind egyedülállók vagyunk, olyan ételeket viszek, amik legalább kinézetükben pótolják a férfiakat.
Közvetlenül a buli előtt szaladtam el a lakás közelében lévő szupermarketbe. Ahogy a sorokat róttam, mindent bepakoltam, ami kicsit is hasonlított a férfi legnemesebb testrészére; volt már a kosárban ropi, rengeteg virsli, bébikukorica, néhány jól megtermett banán és még sok más nyalánkság.
Épp a kígyóuborkák között válogattam – amíg a répánál elég egyértelműnek tűnt, hogy a vastagabb a jobb, addig a másik zöldségnél nem bírtam eldönteni, hogy a hosszabb vagy a vaskosabb a nyerő. Mindkét kezemben volt egy-egy ubi, mikor valaki oldalról belehajtott a bevásárlókocsimba.
– Nagyon sajnálom! – szabadkozott rögtön a másik kosár tulajdonosa. A hangja rémesen ismerős volt; fel sem kellett volna néznem, hogy tudjam, ki az.
– Hi, Rob! – köszöntem neki mosolyogva, egészen megfeledkezve a kezemben tartott zöldségekről.
– Szia! – A tekintete rögtön az uborkákra tévedt, onnan pedig a kocsim tartalmára. Felvont szemöldökkel pillantott vissza rám, és közben úgy tűnt, erősen próbálkozik elfojtani a mosolyát.
– Ahm… buliba készülök. – A nem mozduló szemöldökéből ítélve nem sokat javítottam a helyzeten. – Szingli csajokkal – magyaráztam tovább.
– Biztos… jó kis party lesz – jegyezte meg kajánul vigyorogva. Éreztem, hogy a vér az arcomba fut, pirosra színezve azt. – Szóval te is pasi nélkül vagy?
– Igen, teljesen – válaszoltam bólintva. Azt hittem, ez egyértelmű. Máskülönben mi keresnivalóm volna valaki olyan szállodai szobájában, aki nem a barátom.
– Sejtettem, de nem voltam biztos benne – magyarázkodott.
Hirtelen rádöbbentem, hogy még mindig a kezeimben tartom az uborkákat. Gyorsan bedobtam mindkettőt a kocsiba.
Pár másodpercig kínos csöndbe burkolózva álltunk egymással szemben.
– Öhm… sokat vásárolsz még? – kérdezte hezitálva.
– Nem, majdnem kész vagyok. Már csak pár zöldség kell – válaszoltam, és rögtön nyúltam is a listán következőért.
– Akkor… ha gondolod, megvárlak.
– Nem szükséges, igazán. Ha sietsz… – hebegtem össze-vissza. Nem értettem, hogy hirtelen miért lettem ilyen félénk és határozatlan. Talán csak azért, mert egyáltalán nem voltam felkészülve rá, hogy összefuthatunk. Vagy talán csak enyhe sokkot kaptam a lélegzetelállító mosolyától.
– Nem rohanok sehová. Két nap forgatási szünet van, úgyhogy most nem vagyok hajlandó sietni – vigyorgott rám.
Bólintottam a felajánlására – ha ennyire meg akar várni, hát várjon. Azért igyekeztem, amennyire csak tudtam; szerencsére már nem volt sok dolog a listámon.
Miközben gondosabb válogatás nélkül bedobáltam a kosárba a többi vásárolnivalót, megpróbáltam lenyugtatni magam. Ő csak Robert Pattinson; elég régóta ismerem, úgyhogy most semmi okom megőrülni.
Aztán a sorban állva újra felém fordult, furcsa, zavart kifejezéssel az arcán.
– Mit csinálsz a következő hétvégén? – kérdezte összevont szemöldökkel.
– Azt hiszem, semmit – feleltem elgondolkodva. – A hétvégéim általában szabadok, csak ritkán kell olyankor is vigyáznom Peterre.
– Csak mert arra gondoltam… elmehetnénk sörözni? – folytatta. – Még nem is ünnepeltük meg az új állásodat.
Szóval innen fúj a szél: el akar hívni valahová. Vajon csak ketten leszünk, vagy jönnek a haverjai is? Ha csak mi megyünk, az már-már olyan, mint egy randi.
Ahogy ebbe belegondoltam, vadul meglódult a szívem. Randira akar vinni? Engem?
– Rendben, benne vagyok – nyögtem ki halkan, miközben próbáltam leállítani a lelki szemeim előtt megjelenő romantikus víziót. Tuti nem randi lesz! – Ki jön még? – Igyekeztem eltűntetni a remegést a hangomból.
Ezalatt elértünk a fekete futószalag végéhez, úgyhogy gyorsan elkezdtem kipakolni rá.
– A fiúk is jönnének… ha téged nem zavar – nézett rám habozva.
Tényleg nem randi.
– Oh, nem, egyáltalán. Minél többen vagyunk, annál jobb – nyugtattam meg.
Hirtelen megijedtem a kettesben eltöltött piálás gondolatától. Voltunk már pár helyen együtt, de azok a helyzetek valahogy mindig spontán alakultak. Nem volt alattuk kínos hallgatás, feszült, reményteli várakozás és a sok egyéb dolog, ami egy randival együtt jár. Csak két barát, akik jobban meg akarják ismerni a másikat. Ez így tiszta játszma – egyikünk sem gondol bele többet vagy kevesebbet, mint ami.
Mikor minden holmit feltettem a szalagra, vártam, hogy az előttem álló fizessen és én kerüljek sorra. Közben figyeltem, ahogy Robert is kipakol a kocsijából. A mozdulatai, az elrendezése igencsak esetlen volt, amiből arra következtettem, hogy nem sűrűn csinál ilyet. Aki forgatásokon, promókon és hotelszobákban tölti az ideje nagy részét, az biztos nem jár gyakran bevásárolni.
Nem beszélgettünk többet, amíg mi voltunk soron – úgy tűnt, ő is a gondolataiba merült. Fizetés után mindketten gyorsan bepakoltunk a szatyrokba, aztán én izgatottan toporogtam; most hogyan tovább?
– Elvigyelek valameddig? – nézett rám Rob, mikor elkészült.
– Nem kell, a lányok csak két sarokra laknak – utasítottam el a felajánlást.
Kisétáltunk a szupermarketből, én pedig zavartan, várakozva fordultam felé.
– Akkor…
– Akkor… – kezdtük egyszerre, majd mindketten elnevettük magunkat.
– Elkísérlek – folytatta határozottan. Nem kérdés volt, csak egy egyszerű kijelentés; nem mondhattam ellent. – Ez egy veszélyes környék, és már sötét van. Nem hagyhatom, hogy bajod essen – sorolta az átlátszó indokokat, amikre semmi szükség nem volt.
– Jól van, velem jöhetsz – pillantottam rá, továbbra is mosolyogva. Ismerve már a lovagiasságát, tudtam, hogy úgysem engedne nekem.
Csendesen sétáltunk el a következő sarokig; nem akartam megtörni azt a furcsa légkört, ami körénk gyűrűzött. Azt a hallgatag megnyugvást, mikor úgy érzed, nem kellenek szavak, csak a másik jelenléte.
A fehérre meszelt emeletes ház elé érve szólaltam csak újra meg.
– Megérkeztünk – álltam meg félszegen a magas kapu előtt. – Köszönöm, hogy elkísértél ezen a hosszú úton – gúnyolódtam. – Hívni fogsz?
Robert is elvigyorodott, és ettől megint felgyorsult a szívverésem.
– Igen, amint tudom a részleteket.
– Rendben. Legyen szép estéd! – köszöntem el tőle kelletlenül.
– Neked is! – bólintott célzatosan a kezemben tartott zacskó felé.
Lassan, vontatottan felmentem a kapuig vezető pár lépcsőfokon, és megkerestem a lányok nevét. Mire megtaláltam a megfelelő gombot, Robert már elindult abba az irányba, amerről jöttünk.
– Tessék? – hallottam meg Henriett németes akcentusát a hangszóróból.
– Hi, itt Anne!
Rögtön megérkezett a kapu nyitását jelző búgás. Felsiettem a másodikra, ahol a csajok bérelt lakása volt. Ahogy beléptem az ajtón, láttam, hogy már mindenki megérkezett és az asztalon jelentős mennyiségű alkohol várja, hogy elfogyasszuk.
Gyorsan odaadtam Mariának a szatyrot, aztán ledobtam magamról a csizmám és a kabátom.
A társaság egyelőre begyűlt a tágas, modern stílusú konyhába, úgyhogy én is csatlakoztam hozzájuk.
– Anne, történt valami? – kérdezte Lily azonnal, ahogy meglátott.
– Nem, miért történt volna? – fordultam felé meglepetten.
– Oh, csak mert az arcod legalább annyira vörös, mint a hajad.
Belenéztem az egyik krómozott acél serpenyőbe, és láttam, hogy tényleg alaposan ki vagyok pirulva. Egy ezredmásodperc alatt átfutott a fejemen, hogy ez tuti Rob hibája, és hogy ő is észrevehette rajtam ezt az élénk színt. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy kint már éjszakai sötétség borította a várost és talán az utcai lámpák fénye nem világította meg annyira az arcom, hogy feltűnjön neki.
– Biztos csak kicsípte a hideg – lódítottam. Azt azért mégsem szerettem volna bevallani, hogy egy világsztár társaságában vásárolgattam, egy hét múlva pedig az egész estét együtt fogom vele tölteni, és ettől nézek úgy ki, mint egy szép, érett paradicsom. Azt hiszem, ezt nehezen emésztenék meg. Még nekem is csak bajosan ment.
Hajnalban, miután elindultunk haza és elköszöntem a lányoktól, éreztem, hogy zizeg a telefonom. Az emlékeztető figyelmeztetett, hogy ideje felhívnom Claire-t.
Elég sokat kicsengett, mire felvette.
– Happy Birthday! – szóltam bele a telefonba. – Én vagyok az első! – mosolyogtam.
– El kell keserítselek. Itt még csak tizenegy múlt.
– Bassza meg, megint elszámoltam – sóhajtottam bosszúsan. Soha nem fog menni ez az átszámolgatás.
– El.
– Nem fogod elhinni, kivel megyek sörözni a hétvégén!? – vágtam bele buzgón a mesélésbe.
– Te meg nem fogod elhinni, ki fekszik az ágyamban – lohasztotta le a lelkesedésem.
– Uh, bocs – húztam el a számat. – Megzavartam valamit? – kérdeztem vigyorogva. Reméltem, hogy pozitív választ fog adni, mert akkor sínen van végre a dolog.
– Aha, meg – felelte szűkszavúan.
– Jó, hívj vissza, ha kimásztatok egymás szájából!
– Oké, majd holnap.
– Itt már holnap van – jegyeztem meg neki, utalva rá, hogy azért még ma beszélni szeretnék vele. – Üdvözlöm a Cicafiút! – tettem még hozzá.
– Ne aggódj, az én stílusomban fogom átadni.
– Remélem is! Bye! – A következő pillanatban már hallottam a pittyegést, ami jelezte, hogy megszakították a hívást. – Legyen szép éjszakád! – mormogtam még a süket telefonnak, aztán mosolyogva zsebre vágtam.
--*-*--
A következő héten lázas izgalommal vártam Rob hívását, de hiába. Csörgött ugyan a telefonom, de sosem ő volt a vonal másik végén.
Péntek délután már teljesen biztos voltam benne, hogy valami közbejött neki és ugrott a sörözés. Szörnyen el voltam keseredve, leginkább pedig az bántott, hogy nem szólt a fuccsba ment tervek miatt. Annyit megtehetett volna, hogy felhív. A csalódottság keserű érzése olyannyira letaglózott, hogy Peter kedves, kétnyelvű csacsogására is csak fél füllel bírtam odafigyelni.
Mikor aznap este megcsörrent a mobilom, már teljesen csüggedten nyúltam érte, hogy aztán a kijelzőre pillantva eltöltsön a jóleső izgalom. Ő volt az.
Mielőtt megnyomtam a „fogadás” gombot, vettem egy mély levegőt, hogy lecsillapítsam magam.
– Hello! – köszöntem be. – Azt hittem, már sose hívsz. – Igyekeztem könnyed hangot megütni.
– Hi! Bocs, de csak ma derült ki, hogy mi lesz a holnapi menet – szabadkozott. – Délelőtt még dolgoznom kell egy kicsit, de utána van egy nap pihenőm. Úgyhogy minden rendben.
– Oké! És hová megyünk majd? – kérdeztem rá a részletekre.
– A Hawley Armsba. A Castlehaven Roadon van, és… Tudod, mit? Beugrom érted odafelé menet. Akkor biztos nem keveredsz el. – Így látatlanul is biztosra vettem, hogy mosolyog. Hallani lehetett.
– Rendben, benne vagyok – kuncogtam. – A közlekedéssel még mindig gondom van néha.
– Oké, hol szedjelek fel?
– Én egész nap itthon leszek. – Egy pillanatra elgondolkodtam, aztán beugrott a leginkább kivitelezhető megoldás. – Akár ide is eljöhetsz. A háziúr elment hétvégére a lányához, úgyhogy szabadon fogadhatok vendéget.
– Jó, felírom a címed.
Gyorsan lediktáltam neki, majd tovább faggattam az estéről.
– Mikor jössz? És milyen ez a hely, nagyon ki kell öltözni?
– Nem, egyáltalán nem. Ez egy kicsi, eldugott pub, ahol remélhetőleg senki nem fedez majd fel minket. Szóval valami hétköznapi tökéletesen megfelel.
– Jó, akkor szolidra veszem – mondtam neki mosolyogva.
– Nyolc körül ott leszek érted – zárta le a beszélgetést. – Jó éjszakát!
– Neked is!
Miután letettem a telefont, pár másodpercig csak némán, üres aggyal ültem az ágyamon, aztán pici visítás hagyta el a számat. Felfoghatatlan volt ez az egész számomra most, hogy ennyire komoly lett. Elmegy inni a barátaival és engem is meghív… Vajon már a barát kategóriába sorol? Vagy egyszerűen csak udvarias? Bár én udvariasságból nem szoktam olyan emberekkel találkozni, akiket el is kerülhetnék. Mi van, ha csak…?
Éreztem, hogy a fejem fel fog robbanni, ha tovább rágódom feleslegesen ezeken a dolgokon. Végül is, teljesen mindegy, hogy miért, de látni akar engem. És ez pont elég nekem.
A bekapcsolt laptopomhoz léptem, és a zenelejátszóban ismétlőre tettem az egyik dalt, ami képes volt kikapcsolni a zakatoló, nyughatatlan agyamat. Megszokásból dugtam volna be a fülhallgatót a gépbe, mikor rájöttem, hogy az öregúr nincs itthon, és most cincoghatok, mint a kisegerek.
Full hangerőre nyomtam a számot, és hagytam, hogy az elmémet elzsongítsa a basszusgitár magas vinnyogása és Caleb édes, borzongató hangja.
Másnap olyan voltam, mint holmi zizzent nőszemély, aki épp az egész életét megváltoztató eseményre készül. Pedig ez is csak egy egyszerű kiruccanós estének ígérkezett. Mégsem bírtam magammal.
Már a délelőtti kávézás után nekikezdtem a készülődésnek: leepiláltam a lábam, hajat mostam, arcot radíroztam, körmöt festettem. Közben végig a kedvenc zenéimet üvölttettem.
Kora estére már teljesen készen voltam – mindenféle értelemben. Egyetlen dolog hibázott még: nem tudtam eldönteni, mit vegyek fel.
A ruhásszekrényem egész tartalma az ágyon hevert, de egyik sem tetszett. Mindegyik felsőben találtam valami kivetnivalót – túl kivágott, nem elég kivágott, nagyon szűk, lóg rajtam, mint tehénen a pizsama, nem tetszik a színe –, úgyhogy este fél nyolckor még mindig melltartóban és farmerban toporogtam a szobám közepén.
Közben a zene is elhallgatott, ami csak fokozta a bosszúságomat.
Frusztráltan odaléptem a gépemhez, hogy újraindítsam valamelyik Kings of Leon számot, és ekkor beugrott a megoldás. A karácsonyi hazalátogatás óta még nem pakoltam ki teljesen a bőröndömet, pedig most jobbnál jobb göncöket hoztam magammal otthonról.
Kapkodva kizipzáraztam és felnyitottam a piros, gurulós csodatáskát, majd egymás után hajigáltam ki belőle a ruhákat, amíg meg nem találtam, amit kerestem: a fehér, cseresznyés KOL-pólómat.
Gyorsan magamra kaptam, és a szekrény egész alakos tükrében megnéztem, hogy áll. Abszolút tökéletes volt.
Kerestem még egy hozzá illő pulóvert, visszarámoltam a felesleges ruhákat, és befejezettnek nyilvánítottam a készülődést.
Mikor a kevésbé lestrapált csizmámat kotortam elő a szekrény mélyéről, megszólalt a telefonom Claire erőteljes „Rob rolling”-ján. Pár másodpercig sokkoltan bámultam a készüléket, aztán odaugrottam az asztalhoz érte. Az SMS-t figyelmen kívül hagyva kezdtem kutatni a „Beállítások” menüpontban a csengőhangokat, majd találomra, meg sem hallgatva, kiválasztottam egy új üzenetjelző hangot.
Aztán figyelmemet az SMS felé fordítottam. Rob írt nekem, hogy csak egy órával később tud értem jönni, ne siessek annyira. Dühösen szusszantottam, mikor végigolvastam – nagy kár, hogy már épp elkészültem.
Visszaírtam neki, hogy ő viszont igyekezzen, mert én már csak rá várok.
Bosszúsan leültem a kicsi, ébenfa íróasztalhoz, és újraindítottam a zenét a gépen.
A dobok és a gitárok nagyon jól ismert dallamokat játszottak, a szöveget már fejből énekeltem a gyönyörű, erőteljes férfihang mellett. Isteni volt.
A harmadik számnál viszont éreztem, hogy elpattan bennem valami, mint mikor a megduzzadt folyó áttöri a gátat, hogy szabadon áradhasson tovább. Felpezsdült a vérem. Azonnal megnyomtam a stopot, mire a dal hirtelen elhallgatott, csengő ürességet hagyva a szobában. Ha tovább hallgatnám, nagyon nem szép véget érne az este, ezt biztosra vettem.
Ezért aztán átváltottam könnyedebb, női dalokra, amiktől nem száll el annyira az agyam, amíg Robertre várakozok. Az első pár szám után, amit Alanisszel végigdaloltam, már szinte hiányoltam, hogy Mr. Wallace bekopogjon és a maga angol gentleman stílusában megkérjen, hogy halkuljak el, mert ő már aludni szeretne. Mikor semmi ilyesmi nem történt, újfent rádöbbentem, hogy nincs itthon… Nem kell visszafognom magam.
Hirtelen felindulásból úgy döntöttem, nem kell nekem az énekesnő, és a Winampba húztam a kedvenc számaim alapját.
A hangom egész hamar átmelegedett, és habár hallani lehetett rajta, hogy kicsit berozsdásodott – én hallottam –, elég jól szólt. És ami a legfontosabb: csodás érzés volt újra, teli tüdőből, hangosan énekelni. Átjártak a dallamok, bennem rezegtek, a lelkem legmélyéből indulva végig az egész testemen át.
Aztán valami más is megrezgett: a mobilom az asztalon. Ijedten felkaptam, és láttam, hogy Rob neve villog a kijelzőn.
– Hello, mondd! – szóltam bele lendületesen.
– Hello! Azt hiszem, itt vagyok. A hangok alapján nálad buli van. – Tudtam, hogy most is vigyorog.
– Oh, nem. Máris megyek!
Villámgyorsan kinyomtam a telefont, kikapcsoltam a zenét meg a gépet, és már vettem is a kabátomat.
Rob a kapu előtt várt rám, szédítő félmosollyal az arcán.
– Csengettem, de szerintem nem hallottad.
– Oh, gyakran elromlik a csengő. Valami érintkezési hiba… – magyaráztam töredelmesen, aztán rájöttem, hogy csak szórakozik velem.
A kezét a hátam közepére tette, ahogy a fekete taxi felé terelgetett, amitől egyetlen másodperc alatt kifutott belőlem minden vér. A tenyere még több réteg ruhán keresztül is szinte égette a bőrömet.
Miután a kocsi elindult velünk, felém fordult. – Te énekeltél bent? – kérdezte tűnődve.
– Oh, igen. Nagyon kihallatszott? – Csak bólintott válaszként, és a mosolya kiszélesedett. – Nagyon rémes volt? – faggattam sóhajtva. A véleménye elég sokat nyomott nálam a latba, elvégre ő nem csak egy botfülű zenekedvelő, hanem ért is hozzá.
– Egyáltalán nem. Az a kicsi, amit hallottam, nem tűnt rémesnek – válaszolta nagyvonalúan. Képtelen voltam eldönteni, hogy ebben mennyi a valóság és mennyi a szépítés. Mindenesetre már az kedves volt tőle, hogy nem szarozta le rögtön, gondolkodás nélkül.
Egy pillanatra belenéztem a szemébe, hátha onnan könnyebben ki tudom olvasni az igazságot, de ez óriási hibának bizonyult: a félhomályban a tekintete olyan elképesztően zöld volt, mint a morajló, örvénylő óceán. Mindenestül bele tudnék veszni…
Azonnal elkaptam róla a pillantásom, mielőtt valami meggondolatlanságot teszek, és a taxi óráját kezdtem tanulmányozni. Csak kis késéssel fogtam fel a pontos időt: még csak fél kilenc volt…
– Azt hittem, később jössz értem – fordultam felé ismét. – Hogyhogy…?
– Hát… nem akartalak sokáig várakoztatni. Azt írtad, te már kész vagy – magyarázta, mintha ebben a mai világban teljesen természetes lenne, hogy egy férfi figyel magán kívül bárki másra is. Főleg egy nőre. Persze tőle nem volt annyira meglepő. – Szóval kicsit belehúztam.
– Ez igazán kedves, köszönöm – mondtam neki teljes komolysággal, de aztán mégis odabújt egy parányi mosoly az ajkaim egyik szegletébe.
– Mi, angolok már csak ilyen udvariasak vagyunk – jegyezte meg gunyorosan.
– Semmi káros amerikai behatás? – vontam fel a szemöldököm, és tettem még egy próbát, hogy belenézzek a szemébe. Ezúttal jobban sikerült; csak egy hangyányit vert hevesebben a szívem.
Felkuncogott. – Egy született angol mindig angol marad.
– Ha te mondod, elhiszem. – Úgy éreztem, épp itt az ideje a témaváltásnak. – Milyen a forgatás?
– Egyelőre laza. Most jutottunk még csak túl az előmunkálatokon, de holnapután beindul a gépezet és nincs megállás, amíg mindent fel nem vettünk. – Hallottam, hogy a hangja izgatottan csendül; biztos nagyon várja már, hogy megkezdődjön az igazi munka.
– Gondolom, akkor nem lesz ennyi szabadidőd.
– Nos, idő még csak akad, de ilyenkor általában túl fáradt vagyok bármi máshoz – vonta meg a vállát. – Talán most nyugisabb lesz, mert ez nem egy teljesen főszerep. Én inkább csak kiegészítő vagyok a női karakter mellett – magyarázta csendesen.
Épp tovább érdeklődtem volna, mikor a taxi lefékezett egy mérsékelten kivilágított épület előtt.
– Megérkeztünk – szólt nekünk hátra a sofőr.
Robert kifizette az utat, majd bevezetett a kicsi, barátságos helyiségbe.
– Még sosem jártunk itt – jegyezte meg halkan, miközben lesegítette a kabátomat és körbenézett. Gondolom, a többieket kereste. – Új helyekre járunk mostanság, hátha ott nem támadnak le a rajongók.
Míg az asztalhoz mentünk, ahol a fiúk ültek, eltűnődtem, hogy milyen különös ez az egész helyzet: ha nem sodor össze minket a vak véletlen, most engem is azon lányok közé sorolna, akiket kerülni szeretne. Ha netán találkoznánk egy ilyen helyen, csak egy nem kívánt valaki lennék, akit minél előbb le szeretne rázni. Megborzongtam a gondolattól.
– Sziasztok! – köszönt ránk Marcus és egy másik fiú, mikor odaértünk. A sarokban ülő fiatal nő csak biccentett felénk.
– Anne, ő Tony és a barátnője, Sylvia – mutatta be nekem az ismeretleneket. – Srácok, ő pedig Anne.
Röviden kezet fogtam velük, aztán mi is helyet foglaltunk az enyhén ragadós faasztalnál.
Pár perccel később befutott Bobby is. Még érkezése sem volt letelepedni, mikor Marcus rászólt.
– Te vagy az utolsó, úgyhogy te hozod a piákat!
Ő morcosan felsóhajtott, de megadta magát a sorsának.
Miután már mindannyiunk előtt egy-egy nagy korsó sör habzott, Bobby hirtelen felém fordult.
– Rob mesélte, hogy találtál új állást – kezdte barátságosan.
– Rob mesélt rólam? – néztem az említettre hitetlenkedve, felhúzott szemöldökkel.
– Miért, tán nem szabad? – pillantott vissza rám zavartan.
Egészen meglepődtem ezen: Robert rólam beszélget a barátaival? Ha nem az egyikük mondja személyesen, biztos nem hiszem el.
– De, csak… – Hagytam veszni a mondatot, és inkább válaszoltam Bobbynak. – Igen, tényleg találtam egy nagyon jó állást egy félig magyar, félig brit családnál. Van egy három éves kisfiúk, és az apuka nagyon szeretné, ha ő is tudna az anyanyelvén – magyaráztam lelkesen. – Úgyhogy épp rám vártak.
– Akkor igyunk az újrakezdésre! – emelte fel a korsóját Marcus. Tudtam, hogy a szavai mögött egészen másfajta, rejtett jelentés lapul. Megbékéltek velem, elfogadnak.
Szélesen rámosolyogtam, és én is meglendítettem az italomat, vigyázva, hogy ne löttyenjen ki.
Ezt követően Tony a fiúkhoz fordult valami számomra érthetetlen, zenei kérdéssel, úgyhogy elcsendesedve a berendezést kezdtem tanulmányozni. A falak eléggé eklektikusak voltak: az egyiket világos lambéria fedte, a másikon sötétebb, fakazettás borítás volt. Sőt, volt még egy mélyvörös tapétájú is, amin különböző fotók lógtak fekete, egyszerű keretben – családtagok, barátok és színes jelenetek a pub életéből. A bútorok tükrözték a hely egész hangulatát: alig volt közöttük két egyforma, csak annyiban hasonlítottak, hogy mind fából készült. Egy sarokban bakelit lemeztokok sorakoztak fényes üveglapok mögött, az egyik fal mentén fekete zongora várakozott magányosan valakire, hogy játsszon rajta. A bár felett lógó fém lámpák fényét szikrázóan verte vissza az italok mögötti tükör és a fényesre lakkozott fapult. Minden kaotikája ellenére, vagy talán épp ezért, a hely mégis csodálatra méltó összhangot mutatott számomra.
Pár perc szemlélődés után valami furcsa hangra lettem figyelmes: egy béka brekegett valahol a közelben, ami elég különösnek hatott, tekintve, hogy London belvárosában voltunk, és január közepén amúgy sem túl gyakoriak a békák. Ráadásul nem akarta abbahagyni – folyamatosan kvartyogott.
Robert sokatmondóan vigyorgott rám, majd fejével a táskám felé intett.
– Szerintem te csörögsz.
Kapkodva előszedtem a mobilom, és elhallgattattam. Megnéztem, hogy ki küldte az üzenetet; igencsak meglepődtem, amikor megláttam Rob nevét a kijelzőn.
Az SMS-ben ennyi állt: „Mondtam, hogy meg fogom hallgatni!”
Elégedetten mosolyogtam rá. – Látod, lecseréltem.
– Gondolom, nem túl rég, ha még nem ismered fel. – Uhm, mindig rálát valahogy a lényegre… Borzalmas.
Éreztem, hogy enyhén elpirulok, szóval innentől fogva kár lett volna bármit is tagadnom. Inkább kortyoltam egy nagyot a sörömből.
A következő pillanatban egy fiatal, kezét tördelő lány lépett az asztalunkhoz. Látszott rajta, hogy zavarban van, de ez nem tartotta vissza attól, hogy idejöjjön.
– Szia! Ne haragudj, hogy zargatlak, de adnál nekem egy aláírást? – A szavait egyenesen Roberthez intézte, mintha mi, akik még az asztalnál ülünk, nem is léteznénk. – Esetleg egy közös fotó…?
Rob kimászott mellőlem, sietősen aláírta a papírlapot és pózolt a fényképhez, aztán visszaült az oldalamra.
– Most láttad az árnyoldalát is – sóhajtotta keserűen, mikor a lány elment.
– Azt hittem, itt nyugtunk lesz – mondta neki Marcus. – Olyan eldugott helynek tűnt.
– Remélem, nem twitteli rögtön, hogy kivel találkozott, mert akkor hamarosan hemzsegni fognak itt a csajok – forgatta meg a szemeit Bobby.
Szerencsére az este során több rajongó nem talált meg minket, bár jó páran megnézték a kis társaságunkat.
Az utolsó kör után, már a hűvös londoni éjszakában kutattam taxi után, mikor Robert meglepő kívánsággal állt elő.
– Hazakísérhetlek? – kérdezte tétovázva.
Kíváncsian kémleltem a szemeit. A pillantása bizonytalannak tűnt, mintha ő maga sem lenne biztos benne, hogy mit akar. Éreztem, hogy a szívem megint erősen dübörög a mellkasomban és nehezebb lélegezni.
– Persze, ha szeretnél. – Reméltem, hogy a hangom a valóságban nem remeg annyira, mint az én fülemben. Ha egy pasi haza akar kísérni, az általában jelent valamit. Általában… De Robert annyira másként működik, mint azok a férfiak, akikkel eddig dolgom volt.
A kocsiban ülve előállt kérésének igazi okával.
– Tudod, arra gondoltam, hogy… Szívesen meghallgatnám, amit énekeltél este!
– Tessék?! – fordultam felé döbbenten. Nem mertem hinni a fülemnek! Ahhoz, hogy meghallgasson, fel kell jönnie hozzám, amit Mr. Wallace nem díjazna túlzottan. – A háziúr nem engedi, hogy…
– Nem azt mondtad, hogy elutazott? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.
Igaza volt, csak a kívánsága olyan szintű elmezavart okozott nálam, hogy ez teljesen kiment a fejemből.
– De, tényleg. Viszont nem vagyok valami szuper énekesnő – próbáltam hárítani félszívvel. Nagyon jó lenne, ha feljönne, de nem bírnám elviselni a lesajnáló pillantását.
– Amit eddig hallottam, az tetszett. – Nem hagyta, hogy kibúvót találjak. – Kérlek!
A hangsúlyának és a szinte simogató tekintetének nem tudtam tovább ellenállni.
– Rendben – sóhajtottam lemondóan. – De ígérd meg, hogy nem fogsz kinevetni! – néztem rá komolyan.
– Megígérem!
Mikor a taxi leparkolt a ház előtt, zakatoló szívvel szálltam ki belőle. Ahogy fizetni akartam, láttam, hogy Rob már megtette helyettem. Bosszúsan szusszantottam – fene a lovagiasságába!
Remegő kézzel kinyitottam a lakás ajtaját, majd a kabátjaink levétele után, felvezettem a szobámba.
– Nos, itt élek – mutattam körbe a kis helyiségen. Már elég jól sikerült belaknom ezt a zugocskát; most, hogy valakit vendégül láttam itt, vettem észre, hogy mennyire belengi a jelenlétem a szobát. Mindenhol rajta volt a kezem nyoma.
Robert nem szólt semmit, csak mosolyogva körbepillantott. Addig én a géphez léptem és bekapcsoltam. Míg vártam, hogy betöltsön, lekaptam magamról a pulóverem, mert hirtelen szörnyen melegem lett. Begyűlt körénk a forró, bódító légkör.
Elnéztem Robot hátulról, ahogy figyelmesen téblábol, majd az asztalomhoz lép. Megállt bennem az ütő, mikor az ujjai finoman végigfutottak a gép mellett álló zöld fenyőfán. Megsimította a piros szatén masnit, amitől végképp lefagytam. Ha kihúzza…
Szerencsére a következő pillanatban elengedte a kis asztaldíszt és felém fordult.
– Nagyon helyes karácsonyfa – mosolyodott el.
Megnyugodva kieresztettem az eddig benntartott levegőt.
– Claire-től kaptam ajándékba. – Igyekeztem gyorsan elterelni a figyelmét a témáról, mielőtt iszonyatosan beégek. – Mit szeretnél hallani?
– Azt, amit énekeltél, mikor érted jöttem. Kezdésnek – tette hozzá, mire felvontam a szemöldököm. Nem reagált rá. – Szereted a Kings of Leont? – intett a cseresznyés pólóm felé, míg én a géphez léptem.
– Nem. Imádom őket – válaszoltam vigyorogva. – A legjobb együttes a Földön.
Megnyitottam a lejátszót, megköszörültem a torkom, majd elindítottam a zenei alapot.
Aztán rögtön le is állítottam. Robert tétován állt a szoba közepén, mintha nem tudná hová tenni magát. Odatoltam neki a széket, ő pedig félszegen levetette rá magát.
Újra megnyomtam a „playt”, mire felcsendültek az Uninvited első zongorataktusai.
Igyekeztem megfeledkezni arról, hogy ki előtt énekelek, de nem volt az annyira egyszerű. Az első refrénig elég bizonytalannak hallottam a hangomat; mintha egy kisegér bújt volna a torkomba. Aztán ahogy felerősödött a zene, én is beerősítettem.
Csak a dal befejezése után mertem újra felnézni, addig ügyeltem rá, hogy be legyen csukva a szemem. Robert arckifejezését nem tudtam értelmezni – nem mertem elhinni, hogy a tekintetében villanó csodálat valós és nekem szól.
Várakozón meredtem rá, miközben a szám már szöveg nélküli része tovább zengett. Nem szólalt meg, míg a dal teljesen véget nem ért.
– Nagyon szép volt – mondta halk, lágy hangon. – Kérhetek még egyet?
– Komolyan? – pillantottam rá kételkedve, mire vadul bólintott. – Nem tudom, melyiket…
– A kedvencedet. Kíváncsi vagyok rá.
Felsóhajtottam – a mai este folyamán sokadszorra –, és kikerestem a következő dalt.
– Ez is Alanis lesz – figyelmeztettem. – Az Ironic. Csak nem tudom, melyik a jó alap. – Gyorsan beletekertem a számba, aztán nyomtam is rá a másikra. – Nem ez – morogtam csendesen.
– Mi a baj vele?
– Ha a refrén alatt van vokál, bele szoktam zavarodni – magyaráztam. – Van teljesen tiszta is.
Hamar megtaláltam a megfelelő verziót, majd visszatekertem az elejére.
– Kész vagy? – vontam magamra a teljes figyelmét.
– Jöhet – biccentett nekem.
Elindítottam a számot. Most biztosabbnak éreztem magam; olyan régóta énekeltem már ezt a dalt, hogy álmomból felkeltve is tökéletes lett volna, már amennyire az én előadásomban tökéletes lehet.
Hagytam, hogy a melódiák szelíden körénk fonódjanak, miközben a szöveg minden egyes szavát mélyen átéreztem: az élet egészét bejáró édes-bús irónia ott volt köztünk is. Hány álmatlan éjszakát okozott nekem a puszta létezésével, és most itt ül velem szemben, hallgatja, ahogy énekelek… de csak mint egy barát. Ilyen minőségben sosem szerepelt az ábrándjaimban.
A hangom a szám végén egyszerre halkult el a gitárral. Robert pár pillanatig ködös szemekkel, mozdulatlanul nézett, aztán feljebb fészkelődött a széken.
– Gyönyörű – lehelte eltűnődve. – Mintha egy kis énekes madarat rejtettek volna a torkodba.
Nem válaszoltam a bókjára, úgyhogy egy kis időre hallgatás zuhant ránk, de még ez a némaság is varázslatosnak hatott számomra. Bennem még a kedves szavainak utolsó visszhangja keringett, mint a lenyelt falat ínycsiklandozó, lassan eltűnő utóíze, amitől úgy érzed, hogy belepusztulsz, ha nem kaphatsz még egy keveset… Mégse szólaltam meg; hagytam, hogy a várakozás fájdalom nélküli kínja átjárjon.
Végül ő törte meg a hosszan kitartott másodperceket.
– Azt hiszem, ideje indulnom – állt fel a székről. – Elég sokáig raboltam az idődet, biztos fáradt vagy már.
Nem tiltakoztam. Túl sok újdonság történt ma este, vágytam egy kis egyedüllétre, hogy mindent átgondolhassak és túlanalizálhassam a legapróbb mozzanatokat is.
– Hívok taxit – ajánlottam rögtön.
– Nem szükséges, köszönöm – ellenkezett. – Elindulok gyalog, aztán ha látok egyet, leintem.
Beleegyezően bólogattam, majd kikísértem a bejárati ajtóhoz.
A küszöbön átlépve visszafordult hozzám.
– Köszönöm ezt a nagyszerű estét és főleg, hogy énekeltél nekem. – Féloldalasan elmosolyodott, amitől igencsak nehezemre esett válaszolni.
– Nem tesz semmit, szeretek énekelni ilyen kis közönség előtt.
– Sose gondoltál rá, hogy komolyabban foglalkozz ezzel? – kíváncsiskodott.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Annyira nem vagyok jó, hogy a világra szabadítsam magam.
Tűnődve bólintott, de aztán hanyagolta a témát.
– Aludj jól! – mondta végül halkan, és felém hajolt.
Sokkoltan, lemerevedve álltam vele szemben, és hagytam, hogy gyorsan az arcomhoz érintse a sajátját. Aztán megfordult és sietősen eltűnt a nyugodt, csendes utca messzeségében.
Kábultan bezártam az ajtót, majd nekidöntöttem a hátam. Az arcom úgy bizsergett, mintha valami idegen lény költözött volna a bőröm alá, aki most éli ki mozgási kényszerét.
Sokáig képtelen voltam visszaszerezni uralmamat az agyam felett; mikor már pizsamában feküdtem a hűvös ágyban, még mindig a gondolataim kusza kavalkádjával küszködtem.
Odakint hajnalodott, mire az álom végre győzedelmeskedett az érzelmeim felett.
--*-*--
A következő másfél hétben semmi hírt nem kaptam róla, csak amennyi a médiából eljutott hozzám. De nem is csodálkoztam rajta: megkezdődött a tényleges forgatás, és olvastam, hogy ilyenkor hatalmába keríti az aktuális szerep. Sejtettem, hogy mostanság nem fog túl sűrűn keresni.
Kellőképp meg is lepődtem, mikor a hét közepén felhívott.
– Szia! Mit csinálsz péntek este? – vágott rögtön bele.
– Aludni fogok – feleltem mosolyogva. Kimerítő napok voltak mögöttem, mivel folyamatosan hajnalban indítottam Peternél, úgyhogy semmi másra nem vágytam, mint egy kiadós alvásra.
– Oké, akkor este jössz el velünk. – A mondata nem kérdés volt; lassan kezdtem már megszokni, hogy nem ismeri a nemleges választ.
Fáradtan felsóhajtottam, miközben eldörzsöltem a homlokomon egyre mélyülő ráncocskát.
– Rendben, benne vagyok. – Nem volt merszem hozzá, hogy kihagyjak egy ilyen alkalmat. Egész hátralévő életemben utálnám magam miatta.
– Nagyszerű – örvendezett a vonal túlsó felén. – Ha végeztem a forgatáson, érted megyek. Légy csinos!
– Mennyire csinos? – kérdeztem sietve, mielőtt letenné a telefont.
– Nagyon. Majd hívlak! – Ezzel bontotta a vonalat.
Péntek este, miután elszabadultam a munkából, magamba döntöttem két nagy adag kávét, majd egy villám sebességével elkészültem. Nem beszéltünk meg pontos időpontot, és nem akartam, hogy rám kelljen várni.
A legutolsó simításokat végeztem, mikor az asztalon rezegni kezdett a mobilom. Gyorsan felkaptam.
– Szia, merre vagy? – kérdeztem tőle azonnal.
– Úgy öt perc múlva nálad. Gondoltam, kijöhetnél…
– Már indulok is. Bye!
Letettem a telefont, bedobáltam a cuccaimat a táskámba, majd felkaptam a kabátom és a sálam.
Épp csak kiértem az utcára, szinte máris fékezett a kocsi a ház előtt. Robert belülről kinyitotta nekem az ajtót, én pedig sietősen bepattantam mellé. Aztán döbbenten vettem észre, hogy nem ő az egyedüli utas – a sofőr melletti ülésen egy rémesen ismerős férfi foglalt helyet.
– Anne, ő Tom…
– Tudom – szakítottam félbe a bemutatást, és előrenyújtottam neki a kezem. – Anne Horvath vagyok.
– Hello! – mosolygott rám, majd visszafordult előre.
– Tom hazatért pár napra az öreg kontinensre, és muszáj voltam eljönni velük. Gondoltam, megismerkedhetnétek.
Bólintottam a szavaira, de nem tudtam értelmeset válaszolni. Túlságosan meg voltam illetődve – úgy véltem, nem kis dolog, hogy önszántából szép lassan összeismertet a legközelebbi barátaival.
– Milyen volt a napod? – kérdezte egy perc múlva, igyekezve továbbvinni valahogy a társalgást.
– Fárasztó. És még nincs vége – néztem rá felhúzott szemöldökkel. – Milyen a forgatás?
– Eddig jó. De még csak belső jeleneteket vettünk fel. A külsőktől eléggé tartok. Tudod, a rajongólány-tömeg…
– Áh, itt biztos nem fogsz túl nagy feltűnést kelteni – igyekeztem biztatgatni.
– Erre nem fogadnék – szólt hátra Tom fancsalin.
– Ugyan, ez nem Amerika. Itt csak nem lesz akkora tömeghisztéria.
Nem válaszoltak, de láttam, hogy mindkettejük szája megrándul.
Hallgatagon ültük végig a maradék pár percet, míg megérkeztünk az úticélunkhoz.
A hatalmas, sötétben fekete-fehérnek látszó épület hangulatos kivilágítása rögtön elbűvölt. Nem olyan volt, mint az eldugott kis pubok, amikbe járni szoktunk; ez sokkal grandiózusabbnak tetszett. Kíváncsi lettem, hogy vajon ma este miért pont ide jöttünk.
A lépcsőfokokon felsétálva megütötte a fülem a viszonylag hangos, kellemes zene.
Bent hamar megtaláltuk a többieket: Marcus, Bobby és egy számomra ismeretlen csaj – mint kiderült, Bobby barátnője, Claudia – várt minket az asztalnál.
Miután nekikezdtem a boromnak, Rob felém fordult, furcsa mosollyal az arcán.
– Igazából egy kis merénylet készült ellened – mondta nekem bátortalanul. – Karaoke este van, és te is énekelni fogsz.
Egyetlen pillanat alatt meghűlt bennem a vér. Reméltem, hogy ez csak valami komolytalan tréfa… Csakis az lehet.
– Nem – jelentettem ki egyszerűen. Elhatároztam, hogy most semmiképp sem engedek. Erről egyáltalán nem volt szó.
– De – nézett a szemembe elszántan.
– Nem!
– Csak egy dal. Kérlek! – Könyörgőre vette a figurát, és éreztem, hogy kezdek ellágyulni.
– Kizárólag akkor, ha te is színpadra állsz! – ajánlottam, csak hogy lássa, kompromisszumképes vagyok.
– Nem, nem. Nem szeretném elhalványítani a te ragyogásod.
– Szóval belátod, hogy égni fogok?! – gúnyolódtam.
Robert frusztráltan felsóhajtott. – Egyetlen dal… és utána bármit kérhetsz tőlem – vetette fel.
Felcsillant előttem egy nagyszerű lehetőség. – Bármit?
– Akármit, amit csak szeretnél. – Miután ezt kimondta, láttam a szemében, hogy megretten egy kicsit. – Az ésszerűség határain belül – tette hozzá.
– Oké, mit szólsz ahhoz, hogy ha kérdezek valamit, neked válaszolnod kell rá? Őszintén!
– Rendben. Egy kérdés – bólintott megnyugodva.
– Őszintén?! – erősködtem. Biztosra kellett mennem.
– Meg fogom mondani az igazat – válaszolta komolyan.
– Jó – sóhajtottam, majd húztam egy nagyot a boromból. – De tudd, haragszom rád! Ilyet ne csinálj többet! – fújtattam morcosan. Aztán eszembe ötlött valami. – Ezért kellett kiöltöznöm?
– Igen – vigyorodott el. – És nagyon csinos vagy, ne aggódj! –oszlatta el kimondatlan félelmemet.
Nem voltam biztos benne, hogy a ruhám mennyire felel meg egy ilyen eseményre: a fekete, feszülős leggings kendőzetlenül megmutatta szinte az egész lábam, csak a széles övvel átfogott, sötétzöld, kötött tunika takart valamennyit a combomból és a fenekemből. A sötét, magas sarkú csizma szerencsére inkább rockeresnek hatott a szegecselt kis csillagokkal a tetején, úgyhogy az egész szerelésem elég jól illeszkedett a hely hangulatához. A sminkelést nem vittem túlzásba, ahogy általában sosem – csak egy kis szempillaspirál, fekete szemceruza és halvány, szinte alig észrevehető rúzs.
– Nem fogok hülyén festeni a színpadon? – vetettem fel mégis az aggályaimat. – Olyan alulöltözöttnek érzem magam.
– Tökéletesen nézel ki. – Nyíltan, mélyen a szemembe nézett, úgyhogy nem tudtam tovább bizonytalankodni. – Pont jó az Alanis dalhoz.
– Mihez? – kérdeztem meglepetten.
– Gondoltam, szívesen énekelnéd az Ironicot – mondta, mintha ez teljesen egyértelmű lenne.
– Gondoltam, ha már ki kell állnom, én választhatok – ellenkeztem erőtlenül.
– Nem. Az a dal nagyon tetszett nekem, szóval előre lefixáltam. Vokál nélkül – tette hozzá mosolyogva.
Újra és újra elámultam azon a végtelen figyelmességen, amit az irányomba mutatott. Emlékezett arra az estére, minden kis részletre, és mindenre ügyelt. Vajon meg fogom szokni valaha, hogy ilyen udvarias és kedves? Mindig ilyen lesz?
– Mikor jövök én? – adtam be végleg a derekam.
Robert rápillantott a falon függő nagy órára.
– Még húsz perc.
– Szuper. Az pont elég idő ahhoz, hogy teljesen idegbeteg legyek – hajtottam a homlokom a tenyerembe.
– Gyere, elszívunk kint egy cigit! Azzal is telik az idő. – Felhúzott az asztaltól, majd ránézett a többiekre. – Jön még valaki?
Tom gondolkodás nélkül pattant fel a székről, és némán követett minket a kijelölt dohányzóhelyre.
Kint viszonylag kevesen voltak; elég hideg volt még, hogy csak a láncdohányosok áldozzák fel magukat. Vagy az olyan gyenge idegzetűek, mint én.
Az első slukk után Tom odafordult hozzánk.
– Meséljetek kicsit! Hol ismerkedtetek meg?
– Egy McDonald’s-ban…
– Egy pubban… – feleltük egyszerre, aztán egymásra néztünk és elnevettük magunkat.
– Azt hiszem, Los Angelesben barátkoztunk össze igazán – mondtam Tomnak, aki kicsit értetlenül és nagyon fürkészően figyelt engem.
– Tényleg – biccentett Robert komolyan. – Az a hosszú, izgalmas Los Angeles-i éjszaka.
– Egyre kíváncsibb vagyok erre a sztorira – pislantott célzatosan Robra.
– Majd egyszer elmesélem.
Tom látta, hogy most nem fog tudni kihúzni belőle semmit, ezért újra felém intézte szavait. – Mióta énekelsz, Anne?
Ez egy igen érdekes kérdés volt.
– Nem tudom. Úgy emlékszem, mintha mindig is énekelgettem volna; egész életemben. De sosem tanultam rendesen.
– Őstehetség – szólt közbe Robert. – Ha meghallod, majd te is így fogod gondolni.
– Túloz – intettem le. – Különben sem ért a zenéhez – mosolyogtam rá gúnyosan.
Éreztem, hogy Tom megint engem bámul azzal a zavarba ejtő pillantással. Mintha a fejembe akarna látni, hogy kiolvassa onnan az összes piszkos kis titkomat. Égett tőle a pír az arcomon, és tudtam, hogy ez kívül is látszik.
El szerettem volna terelni a témát magamról, de semmi értelmes nem jutott eszembe, amivel – számomra – kevésbé kínos vizekre evezhetnénk, úgyhogy inkább igyekeztem a cigimre koncentrálni.
– A kismadarat mindenesetre hallom benned – folytatta Rob, észre sem véve, hogy mennyire zavarba hoz ezzel. Minél többet dicsér, annál többet várnak, és annál nagyobb lesz a csalódás.
Hála az égnek elfogyott a cigarettánk, mielőtt újabb méltató szavakat kaphattam volna.
Miután visszamentünk, Robert nem hagyta, hogy leüljek az asztalhoz.
– Mindjárt te jössz! Elkísérlek a színpadhoz.
Csak most, hogy a figyelmemet a rémisztő fekete faemelvényre fordítottam, tűnt fel, hogy ott fönt folyamatosan cserélődnek az emberek. A férfi, aki épp énekelt, nagyon profinak hallatszott. A hangja erős és szilárd volt; nyilván nem először szerepel ekkora közönség előtt.
Megremegett a térdem a gondolatra, hogy pár perc és én fogok ott állni.
Határozottan megragadtam Rob karját, hogy rám figyeljen.
– Robert, én félek.
Kaptam tőle egy megnyugtatásnak szánt, kedves félmosolyt, majd a fülemhez hajolt.
– Csodálatos leszel. Tudom. – Olyan meggyőződéssel mondta mindezt, hogy hinnem kellett neki.
A színpad szélénél felállított asztal mellett egy sötét bőrű, magas férfi állt. Rob hozzá lépett, és kezet fogtak, aztán maga elé tolt.
– Szóval ő lenne a dalos pacsirta? – villantotta rám hófehér fogait a fickó. – A szöveg sajnos nem látszik majd a kivetítőn, de ha nagyon kell, megpróbálhatok valamit.
– Megy fejből, köszi – hárítottam a felajánlást bizonytalanul.
– Nagyszerű. – Gyorsan a papírjára pillantott. – Most még jön… Sarah, aztán tiéd a színpad.
Szótalanul bólintottam, s közben az ideges remegés újra felerősödött a gyomromban. Olyan volt, mintha óriási kavicsokat nyeltem volna, amik most le akarnának húzni a mélybe, le a föld alá.
Robert észrevehette, hogy egyre jobban belesüppedek a félelem mocsarába, mert a kezemért nyúlt és bátorítóan megszorította. Különös, kellemes melegség járt át, ahogy nyirkos tenyereink egymáshoz simultak, de az izgatottságomat még ez sem tudta teljesen elűzni.
– Megvárom, míg felmész a színpadra, de utána visszamegyek a többiekhez, jó? Teljes pompádban szeretnélek látni – suttogta mosolyogva.
Nem válaszoltam, csak megforgattam a szemeimet.
Némán végighallgattuk a közvetkező lányt. Szerencsére nem volt kiemelkedően jó – nem egy vérprofi után kell énekelnem, hogy még kezdőbbnek tűnjek. A dal végén Rob biztatásként még egyszer megszorította az ujjaimat.
A gyér taps után az asztalnál álló férfi a mikrofonjáért nyúlt.
– És most jöjjön Anne egy Alanis Morissette dallal. Ez az első karaokézása, úgyhogy bátorítsátok őt!
Míg vigyázva, hogy el ne essek, felléptem az alacsony emelvényre, hallottam, hogy páran tapsolnak. Aztán elindult a zene, és félénken belekezdtem az első, tétova szólamokba. Nem mertem kivenni a vezeték nélküli mikrofont az állványról – rettegtem, hogy amilyen ügyetlen vagyok, még kicsúszik a kezemből vagy véletlenül eldobom.
Az első verse alatt figyeltem a hangfalakból ömlő, felerősített hangomat. Egészen furcsa volt így hallani magamat, ahogy a kitűnő akusztikájú helyiségben végighasítanak a dallamos szavak.
A refrén éneklése közben összeszedtem minden bátorságom, és megpróbáltam elhitetni magammal, hogy nem egy hatalmas színpadon állok egy teremnyi ember előtt, hanem otthon, a tus alatt, ahol senki nem lát és senki nem hall.
A következő refrén már sokkal magabiztosabbra sikerült. Addigra átmelegedtek a hangszálaim, és szabadon, kétség nélkül áramlott ki belőlem a lélek a dallammal együtt. Átjárt az a mámoros öröm, ami mindig szokott éneklés közben.
Aztán elhaltak az utolsó akkordok, és egy elnyújtott másodperc után felhangzott az erős, elismerő taps. Csodálkozva néztem körül; majdnem minden asztalnál volt valaki, aki a színpad felé fordult és összecsapkodta a tenyerét.
– Köszönöm – hajoltam vissza a mikrofonhoz, és indultam volna le a többiekhez, de hirtelen megszólaltak egy zongora lassú, különálló leütései és egy édes, magas hangú csörgő.
Villámgyorsan kapcsoltam, így még időben sikerült belépnem a dalba… Amit nem beszéltünk meg előre. Átfutott a fejemen, hogy ebben csakis Robert keze lehet, hisz ez volt a másik szám, amit énekeltem neki, de ebben a pillanatban nem volt időm ezen rágódni. Majd később számolok vele.
Most teljesen a szövegre kellett koncentrálnom, nehogy elrontsam. Ez azért nem ment olyan biztosan, mint az Ironic, ráadásul a magas, kitartott hangokat sokkal tisztábban kellett megformálni.
Szerencsére nem vétettem hibát, és mikor a dal ének nélküli végét elhalkították, ismét egész lelkes tapsot kaptam.
Sietve megköszöntem, majd leviharzottam a színpadról, mielőtt újból fent ragadok.
Ellentétes érzelmekkel küszködve indultam vissza az asztalunkhoz – egyrészt mámorító volt ez a mini-siker, másrészt elég mérgessé tett, hogy Robert a második dalt elhallgatta előlem –, mikor elém lépett egy magas alak. Felnézve rá el akartam lépni mellette, hogy kikerüljem, de nem hagyta.
– Szia! Én George vagyok. Meghívhatlak egy italra? – tért rögtön a lényegre.
Észrevétlenül a helyünk felé pillantottam: Rob épp egy vidáman ragyogó arcú lánynak írt alá valamit, miközben visszamosolygott rá.
– Ahm… Anne – mutatkoztam be én is, és megpróbáltam a velem szemben álló férfire összpontosítani. Egész jó pasi volt; olyan tipikus brit, vöröses hajjal és néhány elszórt szeplővel. Ráadásul pont az esetem: magas és inkább hosszúkás, mint izmos. – Nagyon szívesen elfogadnám, de társasággal vagyok, és nem hiszem, hogy jó néven vennék, ha felszívódnék. – Magamban hangosan ellenkeztem. Külsőre minden rendben vele, és első ránézésre talán még értelmes is. Nem lenne szabad elszalasztani ezt a lehetőséget.
Ő kitartóan tovább próbálkozott. – Esetleg megadhatnád a számod, és találkozhatnánk valamikor, amikor… nem vagy társaságban?
Újra a többiek felé lestem. Robert komoly arccal mondott valamit a fiúknak, mire ők tétován bólogattak. Nem úgy tűnt, hogy zavarná őket a hiányom; senki nem fürkészte utánam a tömeget.
Engedtem, hogy a szívem belesajduljon egy pillanatra a már meghozott döntésembe. Nem fogok tovább egy buta álomban élni… Miért várakozzak egy hiábavaló ábrándképre, aminek semmi reális múltja és jövője sincs, mikor előttem épp most, a valóságban talán a nekem rendelt királyfi áll?
Élnem kell az életem Vele és Nélküle…
– Add a telefonod! – mosolyodtam el, elfogadva a saját, végérvényesnek tetsző választásomat.
Ő rám vigyorgott, és a kezembe tette a mobilját. Bepötyögtem a számom, majd megcsörgettem magam, hogy én is tudjam az övét. Aztán visszaadtam neki a telefont.
– Tehát… Anne, ugye?
Bólintottam, és megpróbáltam felidézni a nevét. – George…
– Igen – felelte lelkesen. – Legyen szép estéd!
– Neked is!
Már indultam tovább, mikor utánam szólt. – Hívni foglak!
Elvigyorodtam a szavakon. Annyiszor hallottam már ezt valaki más szájából… Akit ki kell űznöm a fejemből és a szívem rejtett mélyéből…
_@/"
