PROLÓGUS - Once upon a set...

Prológus – Once upon a set…

„…húzd közelebb a széked a szakadék széléhez és elmondok egy történetet.”
/F. Scott Fitzgerald/




Kilépett az ajtón. És felénk nézett… már megint. Én pedig éreztem, hogy a szívem kihagy egy ütemet.
Nem igazán értettem, hogy ez a sok őrült tini-lány hogy bír visongani… nekem egy hang sem jött ki a torkomon, mikor ilyen közelségbe kerültem Hozzá. A jelenléte elnémított újra és újra. Lassan már két hete.

Az első nap még nem tudtam, mit keresek egy tér legszélén, az útpadkán állva, mikor nem is biztos, hogy láthatjuk, és igazából nem is érdekel ez az ember. Aztán minden megváltozott, pár nap múlva pedig már az utcán töltöttem a jéghideg pesti éjszakát Miatta, mint valami hajléktalan.
Az volt életem egyik legfurcsább éjszakája. Ahogy a hideg áprilisban fagyoskodtunk, teljesen rezignáltan, teljes nyugalomban, csak hogy 50 méternyire láthassuk Őt. Hihetetlen mennyire ökrök voltunk… de kitartó ökrök.

A jelenés pár másodpercig tartott csak. Intett egyet, gyorsan beszállt a kocsiba, és már robogott is tovább. Egy fél pillanat… talán egy egész. Ennyit kaptunk Belőle most, utoljára.

Furcsamód én nem éreztem annyira erősen azt a csalódottságot, ami elöntötte a többieket. Megpróbáltam inkább a szép dolgokra emlékezni: ahogy teljesen sokkolva visszaintegetünk Neki a lehúzott ablakú Mercédeszbe, ahogy hajnalban elköszön tőlünk, ahogy kora reggel felénk biccent. Apró kis mozzanatok csupán, de talán nekünk, kifejezetten nekünk szóltak, és ez melengette most a lelkem.

Persze a racionális-énem, ez a gonosz kis belső hang folyamatosan azt skandálta nekem, hogy nem, ez nem lehet igaz, csak tévedsz… tévedtek mindannyian. Én pedig hajlamos voltam elbizonytalanodni, és hinni neki. A teljes bizonyosság hiányában könnyen meg tudott győzni.


Azt hittem, hogy pár nap, esetleg hét után lenyugszunk majd, de az őrület kitartott. Mindig volt valami apróság, ami újra felszította a tüzet, amikor már hamvadni kezdett, mintha csak a parázsra jól égő, száraz fát dobnának.
Ő lassanként egyre közelebb került hozzánk úgy, hogy talán a létezésünket sem sejtette…

--*-*--

Az utolsó, mindent eldöntő lépést volt a legnehezebb megtenni. A rengeteg tervezgetés, álmodozás mind nagyon szép volt, de az élet, a valóság valahogy folyamatosan visszatartott. Mintha csak egyetlen célja lenne az Univerzumnak, mégpedig az, hogy ebben a poros, számomra idegen és érthetetlen országba ragadjak, ahová úgy éreztem, nem tartozok… nem tartozhatok.

Mindig figyeltem az emberek arcát, amikor tömegben voltam. A legtöbben csak elkeseredettség és reménytelenség volt látható. Megannyi ráncos vonás, megannyi szomorúsággal teli, megfáradt szempár. Cél és jövő nélkül.
Én nem akartam így végezni. De az indák folyton beszőttek, körém fonódtak és igyekeztek a föld mélyébe olvasztani, hogy soha ne tudjak kitörni.
Küzdöttem ellene, hogy nehogy magába szippantson az ingovány, de rettegtem, hogy nem leszek elég erős, és feladom a harcot.

Aztán az utolsó előtti pillanatban egy reménysugár érkezett felém, hogy nem lehetetlen a cél, nem csak egy meg nem élhető álom. Ha másnak, a legjobb barátnőmnek sikerült, akkor nekem is menni fog.
És végül megtettem azt az utolsó lépést… elszaggattam ezernyi nem elég erős indát, amik már nem tarthattak vissza, és kiléptem a végtelenbe. Egy új, talán szebb világ felé. A remény újra fellobogott a lelkem legmélyén…

Most pedig itt ülök a kicsit rozoga ágyon, egy kicsit rozoga szobában, körbevéve két bőrönddel és egy kisebb kartondobozzal. Ez minden, amit magammal hoztam… és az álmaim.
Minden többi holmi és teher, ami csak leláncolt volna, a régi otthonomban pihent, lelakatolva, lezárva.

Már rég neki kellett volna állnom, hogy kipakoljak, de nem volt hozzá elég erőm. Még kellett pár perc nyugalom, csend, mielőtt belevágok életem új szakaszába. Nem tudom, miért húztam az időt, amikor már rég az úton voltam.

Talán itt végre nem leszek örökös harcban az élettel… nehéz lesz ellenállni a küzdésnek, de a remény hal meg utoljára.









_@/"