1. fejezet - How I met Him...

Sziasztok!


Hosszú, hosszú kihagyás után (ami miatt keményen ég a pofám) végre érkezik az első fejezet.
Remélem, hogy a fejezet extra hosszúsága kárpótol titeket a várakozásért. :)

És oldalt hallható a dal, amire Anne nem bír a fenekén maradni! :))


A következőt biztos (!!!), hogy hamarabb szállítom, most már nem fogok ilyen sokat irkálni. Mondjuk mentségemre legyen mondva, hogy közben befejeztem a Full Moont.

Nah, nem is szaporítom tovább a szót. Jó olvasást! És várom a véleményeket!

P.S. Aby Frentic-je is frissült!!! Tessék azt is olvasni!!!

1. fejezet – How I met Him…

„Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd.”
/Paulo Coelho/




Csüggedten ültem a dugig tömött McDonald’s egyik viszonylag elrejtett sarkában. Hiába próbáltam az előttem fekvő könyvre koncentrálni, a zsivaj és a gondolataim kusza, elkalandozó fonala mindig kizökkentett.

Rezignáltan kinéztem a magas, szinte padlótól plafonig érő üvegablakon, amin túl a hideg csapadék áztatta az utcákat… megint.
Hiába éltem már fél éve itt, még mindig nem bírtam megszokni ezt a folyton rossz, angol időjárást. Mintha ez a megállíthatatlanul szakadó, szürke eső el akarná mosni a boldogság azon pici, utolsó szikráját is, ami még bennem lakott.

Nem is tudom, honnan vettem, hogy menni fog majd itt nekem. Sose szerettem az esőt és a hideget.
Bár a folyton sütő, égető napfényt se. Ezért is nem tartottam Claire-rel, mikor megkapta élete nagy lehetőségét a folyton meleg, szikrázó LA-ben. Az állandó hőség talán még a szakadatlan esőnél is rosszabb, ráadásul az otthonomtól is túl messze lennék.

Visszafordultam az éppen olvasott oldalhoz, és megpróbáltam rájönni, hol tartottam. Közben észre sem vettem, hogy valaki odalép az asztalomhoz.
- Uhm… ne haragudj, leülhetek ide? Nincs máshol szabad hely – hallottam meg egy férfihangot, ami furcsán ismerősnek tűnt.
- Persze, nyugodtan – válaszoltam neki, fel sem nézve. Még mindig az elveszett sort kerestem.

Aztán mikor leült, felpillantottam, csak hogy tudjam, kinek a jelenlétét kell majd elviselnem egy darabig.
Ahogy megláttam Őt, kihagyott a szívem egy másodpercre. Egy nagyon hosszú másodpercre.
Velem szemben Robert ült… A férfi, akit évek óta csodáltam a munkáiért. Akit, ha megláttam a filmvásznon, rögtön hevesebben kezdett pulzálni a vérem.
És most itt ül… velem szemben…

Gyorsan figyelmeztettem magam, hogy levegőt kéne vennem, és hogy illene abbahagynom a bámulását. Zavartan visszafordultam a könyvemhez, de most már végképp nem bírtam a nyomtatott betűkre koncentrálni.
Éreztem, hogy az arcomat és a mellkasomat elönti a forró pír, hogy rendszertelenül kapkodom a levegőt, ami miatt egyre nehezebben jut oxigén az agyamba.

Újra felnéztem, hogy meggyőződjek róla, tényleg Ő ül velem szemben, vagy csak a képzeletem űz velem gonosz játékot.
A baseball sapka, amit viselt, takarta ugyan valamennyire, de azért felismerhető volt… Ő volt az.

Amikor ismét a könyvre néztem, az futott át a fejemen, hogy vajon feltűnt-e már neki, hogy mióta leült, én nem lapoztam. Biztos azt gondolja, hogy analfabéta vagyok, és csak álca az olvasás.
Persze a fantáziám megint elszaladt – valószínűleg nem velem és a nem-létező defektjeimmel volt éppen elfoglalva, hanem a burgereivel, amikkel tele volt a tálcája.

Talán a helytelen, össze-vissza légzésem miatt, vagy a tömött helyiség fülledtségétől elkezdett összesűrűsödni a világ. Döbbenten fogtam fel, hogy mi történik velem éppen.
Basszus, el fogok ájulni! El fogok ájulni, és tök kínos helyzetbe hozom majd ezzel – sivították a gondolataim, ahogy a kis fekete pöttyök zavarni kezdték a látásom.
Zúgott a fülem, és a sötét foltok egyre kiterjedtebbekké váltak a szemem előtt.

Friss, hideg levegőre van szükségem! – futott át az agyamon.
Felpattantam az asztaltól, felkaptam a táskám, meg a könyvem, és elindultam kifelé, otthagyva a szinte érintetlen ebédem.
- Bocs, én nem… – nyögtem még oda neki, aztán kiszáguldottam a Mekiből.
Közben mintha éreztem volna értetlen tekintetét a hátamon.

Kiérve hagytam, hogy a még mindig szitáló eső lehűtse a testemet. Végre rendesen kaptam levegőt.
Mikor az őszi, hideg csapadék kitisztította a tudatomat és a sötétség is teljesen eltűnt, az volt az első gondolatom, hogy mekkora egy állat vagyok. Ott ült velem szemben ez a világhíres színész, én meg csak bepánikolni voltam képes, és még egy aláírást sem kértem tőle.
Bár ott bent nem a közös fotó volt a legnagyobb gondom – örülhetek, hogy nem ájultam a karjaiba. Az biztos felejthetetlen élmény lett volna számára; tuti örökre emlékezne rá.

Aztán ott, az esőben állva, az első döbbenet után megérkezett a második is.
Tényleg Ő ült velem szemben?! Nem lehetséges, hogy csak az én beteg, színes elmém kreálta az egészet, mert annyira vágytam már rá, hogy valami izgalmas megtörtje a szürke, nedves hétköznapokat?!
De nem, az nem lehet… ilyet még én se tudnék magamtól kitalálni!

A kegyetlen valóság az, hogy az előbb sikeresen lejárattam magam életem egy igencsak meghatározó személye előtt.

Ahogy az agyam egyre jobban kitisztult a folyamatosan és egyenletesen befelé áramló oxigén hatására, még egy gondolat szöget ütött a fejembe: Claire agyon fog vágni, hogy már megint mekkora lúzer voltam.

Gyorsan kibányásztam a telefont a zsebemből, és tárcsáztam a számát. Nem kellett sokat várnom, hogy meghalljam álmos hangját.
- Hi, Anne! Mi a helyzet? – A vonal tiszta és éles volt, annak ellenére, hogy egy óceán választott el minket.
Habozva kezdtem bele a mesélésbe.
- Nem fogod elhinni, hogy kit láttam az előbb!
- Na, kit?
- Micikét. – Pár másodpercig némaság volt csak a válasz; már kezdtem azt hinni, hogy megszakadtunk.
- Mi van? – Nem tudtam eldönteni, hogy a hangját a döbbenet, vagy az értetlenség színezi.
- Micikével találkoztam a McDonald’s-ban.

Szinte hallottam, ahogy az álla koppan a földön, mikor rájön, hogy miről beszélek.
- Mi van? Hogy? Mikor? – kérdezte hitetlenkedve.
- Az előbb. Velem szembe ült le. Tömve volt a Meki – magyaráztam szétszórtan, most már a saját nyelvünkre váltva.
- Jesszusom! És te mit csináltál?
- Hát, majdnem elájultam. Szó szerint. Aztán egy mukkanás nélkül kirohantam – vallottam be halkan. – Na jó, ez így nem igaz. Valami hülyeséget odanyögtem még neki. De nem emlékszem, mit.

Pár pillanatig megint hallgatott, amíg felfogta, hogy miről beszélek.
- Mekkora egy állat vagy!
- Igen, tudom – sóhajtottam. – Ilyet is csak én vagyok képes csinálni.
- Az tuti. Remélem, hogy belevered a fejed az első szembejövő falba. – Mosolyognom kellett a szavain. – Ezt azért ne csináld meg ténylegesen.

Ah, túl jól ismert már. Pedig igazából ebben a pillanatban legszívesebben ezt tettem volna.
Mióta álmodozok róla titokban, hogy valahogy – akárhogy – találkozok Vele, erre mikor az álom valósággá válik, én hozom a formám, és elszúrom.
- Pedig már keresem a falat.

Ahogy felnéztem, hogy – bár ő nem láthatta – tettekkel nyomatékosítsam szavaimat, egyetlen pillanat alatt elfogott a pánik.
A környék teljesen idegennek tűnt, a házak ismeretlenek voltak.
Eszeveszett sétálgatásom közepette sikerült elkeverednem ebben a hatalmas világvárosban.
- Uhm, azt hiszem, eltévedtem – nyögtem bele a telefonba.
- Na, éljen! – sóhajtotta Claire lemondóan. – Sose fogsz megváltozni. Vagy ez csak a Rob-hatás? – idézte mosolyogva a régi szófordulatot. Ettől nekem is nevetnem kellett.
- Aham, ez is az Ő hibája.

--*-*--

Még ugyanennek a hétnek a végén sikerült meggyőznöm Katrinát, az egyik normálisabb kolléganőmet az étteremben, hogy rúgjunk ki egy kicsit a hámból. Néha elmegyünk együtt bulizni, ha már nagyon nem férünk a bőrünkbe. Én pedig most pontosan úgy éreztem, hogy szétfeszítem belülről a testem. Folyamatosan pezsgett bennem valami láthatatlan, megszüntethetetlen feszültség, ami hajtott bele az ismeretlen izgalmakba. És Katrina elég bevállalós hozzá, hogy a fékezhetetlen vérem ellenére se higgyen totális őrültnek.

Az állapotomra még rátett egy lapáttal, hogy a napokban kanyarintottam egy kis novellát az egyik befejezett történetemhez, ami keményen túlfűtöttre sikeredett, és a benne leírt érzelmek is dolgoztak bennem.

Szóval jól megalapozott hangulatban indultunk az eldugott kis bárba, aminek még a nevét se tudtam. Csak mentem, bárhová, ahová vittek.

Szerencsére nem volt a hely dugig.
Az első pár, gyors kör után izgatottan kezdtük figyelni a felhozatalt, de egyikünk sem talált olyat, aki elég finom falat lett volna. Úgyhogy egyelőre az asztalnál ülve kortyolgattuk csak az italunkat, miközben mindenféléről csacsogtunk.

Katrina svéd volt, és elég jól tudott angolul, hogy tudjunk beszélgetni, de annyira nem jól, hogy kínosan érezzem magam mellette az esetleges nyelvi hiányosságaim miatt.

- Le akarok lépni erről a szemét helyről! – sóhajtottam fel, mikor elfogytak a kibeszélhető pasik.
- De hát még csak most jöttünk – nézett rám meglepetten.
- Jah, nem innen. Az étteremből – magyaráztam. – Az igaz, hogy jól fizet, de egy rakás szar az egész.
- Azt hittem, hogy csak én vagyok elégedetlen vele. Jó tudni, hogy más is utálja – mosolyodott el. – És mire akarsz váltani?
- Arra gondoltam, hogy babyszitterkedhetnék. Elvégre értek a gyerekekhez.
- Hajrá! Ha neked sikerül, akkor én is dobbantok.
A mosolya kiszélesedett, ami határozottan jól állt neki. Szinte ragyogott tőle az arca.

Közben valószínűleg megérkezett a zenéért felelős ember, mert az eddigi halk, kimértebb ritmusú számok helyett egy gyorsabb, pörgősebb dal szólalt meg, hangosabban, mint az előzőek.
Éreztem, hogy a lábamba bekúszik a boogie.

Az italaink elfogytak, úgyhogy indultam volna a következőért, mikor ismerős dallamok csendültek fel a helyiségben. Félig felemelkedve a székből egy pillanatig figyeltem, hogy tényleg jó-e a megérzésem, aztán meghallottam az énekesnőt, és tudtam, hogy igazam van.

- Vááá, a kedvenc számom! – ugrottam fel teljesen az asztaltól. – Gyere, Kat, táncolnunk kell!
A reakcióját meg se várva kerestem egy kis szabad helyet az asztalokon túl, ahol kiereszthetem a bennem szunnyadó állatot.
Ahogy visszanéztem, láttam, hogy Katrina még mindig az asztalnál ül, és hitetlenkedve csóválja a fejét.

Intettem neki, hogy jöjjön, de ő továbbra sem mozdult. Visszaléptem hozzá, és elkaptam az asztalon nyugvó kezét, majd húzni kezdtem.
- Márpedig táncolni fogunk! Ez egy totál jó dal.

Eltúlozva felsóhajtott, de aztán végre megadta magát és feltápászkodott.
- Nem ittam még eleget hozzád! – jutott el a hangja a fülemig, mire elmosolyodtam.
- A következő kört én állom! – ígértem neki.

Aztán beszűntettük a beszélgetést, és csak a zenére, a doboló ritmusra figyeltünk.
Éreztem, hogy a testem együtt lüktet vele, mintha a szívem nem vért pumpálna az ereimbe, hanem ezt a vad dallamot.
Abba bele se gondoltam, hogy milyen furcsán festhetünk; az egész helyiségben csak mi ketten táncoltunk, ráadásul elég intenzíven.

Szerencsére Katrina ismert már elég jól, és nem lepődött meg túlzottan rajta, hogy pia nélkül, vagy csak kevéstől is meg tudok bolondulni.

Lelkesen végigráztuk a számot, aztán intett nekem a pult felé, hogy hozhatom az újabb italokat.
Mosolyogva kértem ki a következő két sört, majd a zsebembe nyúlva keresni kezdtem a pénzem, de valaki megelőzött, és a pultra tett egy 5 fontos bankjegyet.

Ekkor még nem lepődtem meg túlzottan; előfordult máskor is, hogy a pasik így indítottak nálunk. De mikor felnéztem, megint kihagyott egyet a szívem.
A helyiség diszkrét félhomályában is tökéletesen felismertem, hogy ki áll mellettem a pultnál és nyújtja a csapos felé a pénzt.

Elrebegtem egy halk köszönömöt, majd megpróbáltam összeszedni magam, de ahogy felém fordult és a szemembe nézett, darabjaimra hullottam.
Élőben, közelről még lélegzetelállítóbb volt, mint a mozivásznon.

- Te vagy az a lány, aki a múltkor kirohant a McDonald’s-ból, ugye? – kérdezte azon a kicsit nehezen érthető brit akcentusán.
- Aham – bólintottam kábán. Közben észrevettem, hogy tátva van a szám, úgyhogy gyorsan megpróbáltam becsukni és értelmesebb fejet vágni.
- Miért?
Pár pillanatig összezavarodva bámultam rá; nem értettem a kérdését.
- Mit miért?
- Miért rohantál ki?
- Oh – világosodtam meg –, én csak… nem akartalak kínos helyzetbe hozni azzal, hogy elájulok az asztalnál.
- Értem – mosolyodott el, amitől újra meglódult a szívem. – Ugye most nem akarsz elájulni?
- Nem, nem hiszem. Most már van bennem egy kis pia. Talán kibírom.
- Rendben.

Egy percig kínos csendben néztük egymást, aztán a korsókért nyúltam.
- Én… várnak már a sörökkel – intettem a fejemmel az asztal felé, ahol Katrina türelmetlenül pislantgatott a pult felé. – Kösz még egyszer.
- Nincs mit. Legyen szép estéd! – köszönt el.
- Neked is!

Végigegyensúlyoztam az asztalok között, aztán remegő térdeim felmondták a szolgálatot, én meg lehuppantam a székre.
- Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Kat, majd belekortyolt a keserű italba.
- Kicsit feltartottak – válaszoltam titokzatosan.

Egy pár perc után érdeklődve szemléltem körbe a helyiséget, hogy vajon Robert merre ülhet, de nem láttam sehol.
Aztán felfedeztem egy kisebb társaságot a bejáratnál, köztük pedig az Ő magas alakját. Eléggé elszomorodtam, hogy már menni készülnek.
Figyeltem, ahogy csendesen magyaráznak egymásnak még egy ideig, majd elindulnak kifelé. Robert lépett ki utoljára; ahogy behúzta maga után az üvegtáblás ajtót, épp rám pillantott.

Az éjszaka további részét bódult kábulatban töltöttem.
A csodálatos véletlen folytán ismét találkozhattam Vele, és most nem csináltam magamból akkora idiótát, mint a múltkor. Bár azért most is hoztam a formámat. Megfordult a fejemben, hogy a véletlen esetleg még egyszer összesodor majd minket, és akkor talán végre a normális oldalamat is láthatja.
Erre Claire csak annyit mondana, hogy „nincsenek véletlenek”.


Hajnalban a taxiban még mindig csak ezen a hihetetlen találkozáson járt az agyam. Az éjjel folyamán több pasit is elhajtottam, pedig némelyikük nem volt olyan rossz darab. De egyik sem ért fel hozzá. Kicsivel pedig nem elégszem meg.

Hazaérve minimálisan rendbe szedtem magam, aztán bezuhantam az ágyba. Ahogy a fejem a párnára hajtottam, még mindig Ő volt a gondolataimban.
Így ragadott végül magával az örvénylő álomvilág, hogy pár órával később leizzadva, kalapáló szívvel ébredjek fel a különösen érzéki vízióból, melyben két szédítő férfi is engem akart.
Volt már, hogy külön-külön álmodtam Velük, de hogy egyszerre ostromoljanak a tökéletes lényükkel, ráadásul ennyire intenzíven… Ez is kizárólag Rob hibája!

--*-*--

Az elkövetkező héten mániákus jelleggel folyton abban a Mekiben kajáltam, ahol először találkoztunk. Úgy gondoltam, ha elég kitartó vagyok, elérem a célom. És ha akartam, nagyon kitartó tudtam lenni.

Aztán a kilencedik napon rám mosolygott a szerencse.
Épp az álláshirdetések között böngésztem, hátha találok valami testhezállóbb munkát, mikor ismét meghallottam a már ismerős hangját.
- Zavar, ha ideülök hozzád?
Hitetlenkedve kaptam fel a fejem, de tényleg Ő volt az, és tényleg az én asztalomnál állt. Gyorsan körbenéztem a helyiségben, de most megközelítőleg sem volt olyan zsúfolt, mint a múltkor; jó pár teljesen üres asztalt láttam.
- Csak nyugodtan – vettem le a táskám a velem szemközti székről.

Teljesen természetesen leült, és miután letette a tálcáját az asztalra, felém nyújtotta a kezét.
- Robert vagyok – mutatkozott be. Lemerevedve bámultam jól ápolt, férfias kézfejét, aztán kapcsoltam és válaszoltam neki.
- Anne. – Az érintése lágy és meleg volt, a tenyere puha, kicsit nedves és iszonyatosan nagy az enyémhez képest.
Vonakodva húztam vissza a kezem; kellemetlen érzés fogott el, hogy el kell engednem.

- Miért nem egy üres asztalhoz ültél? – csúszott ki a számon a lehető legrosszabb kérdés pár perc hallgatás után, mialatt Ő már nekikezdett az egyik burgerjének.
Sietve megrágta és lenyelte a falatot, hogy válaszolni tudjon.
- Nem akartam egyedül enni, és te érdekes társaságnak tűntél.
- Nem hiszem, hogy érdekes lennék. Inkább csak egy kicsit őrült.
- Az őrültek általában nem unalmasak – mosolyodott el, amitől a szívem még az eddiginél is sebesebben kezdett verni.

Igyekeztem leplezni, hogy mennyire izgatott vagyok, de ez a könnyed csevegés szinte nevetségesnek tűnt a társaságában. Főleg úgy, hogy folyamatosan emlékeztetnem kellett magam, hogy normálisan vegyek levegőt, nehogy megint a rosszullét közelébe kerüljek.

Nagyot haraptam a saját, félig kihűlt sajtburgeremből, hogy tele legyen a szám, és legalább addig se beszéljek hülyeségeket.

- És nem félsz, hogy esetleg egy veszélyes őrült vagyok? – faggattam tovább, miután lenyeltem a falatot. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy az én társaságomra vágyik. Nem bírtam hová tenni a dolgot.
- Nem hiszem, hogy túl veszélyes lennél – nézett a szemembe. – Még nem akartál a nyakamba ugrani, vagy megölelni, vagy közös fotót… még csak egy aláírást sem. Sőt, nem is sikítottál a fülembe, úgyhogy nem vagy olyan félelmetes.

Elmosolyodtam a logikáján. Pedig ha tudná, hogy belül most mit érzek…
- De ugye nem fogsz elájulni? – kémlelte az arcom aggodalmasan.
- Nem, nem fogok – válaszoltam magabiztosan.
- Ittál? – Felnevettem az ötletén.
- Nem, csak már kezdem megszokni a jelenlétedet.
- Akkor jó. – A pillantása az újságomra tévedt. – Megzavartalak az olvasásban?
- Oh, nem. Csak az álláshirdetéseket nézegettem. A mostani munkámat utálom – mondtam, miközben rántottam egyet a vállamon.
- Miért nem hagyod ott?
- A bizonytalan semminél jobb. Tudod, fizetni kell a lakbért, meg a kaját… – soroltam, mintha nem lenne totál egyértelmű.
- Mit dolgozol most? – kérdezgetett tovább.
- Egy étteremben szedem le az asztalokat. Nem éppen álmaim munkahelye, de jól fizet.
- Remélem, hogy hamar találsz jobbat! – Ezután mondott még valamit, amit nagyon nem értettem.
- Bocs, de… ezt mondd újra! – kértem Tőle, mire elismételte a mondatot, de még mindig nem jöttem rá, hogy miről beszél.

Amikor még egyszer elmondta, leesett, hogy nem az akcentusa a baj, hanem hogy nem ismerem a szót, amit mondott. Gyorsan előkaptam az angol-magyar kisszótárt a táskámból, és vadul lapozni kezdtem.
- Ez mi? – nézett rám elképedve.
- Egy szótár – válaszoltam úgy, mintha egy kétévesnek magyaráznék. – Én nem vagyok angol.
- Igen, feltűnt a kiejtésed, de…
- De? – kérdeztem vissza, mikor félbehagyta a mondatot.
- De… te ezzel mászkálsz? – csodálkozott el.
- Nem ismerhetek minden egyes kifejezést. Még lehet újat mondani nekem.

Elmosolyodott, majd kivette a kezemből a kis, kék-piros csíkos könyvet, és lapozgatni kezdett benne. Gondolom a szót kereste, amit nem értettem.
Aztán a folyamat megszakadt, mert csörögni kezdett a telefonja. Morogva húzta elő a zsebéből, és mikor meglátta, hogy ki a hívó, felsóhajtott.
- Mit szeretnél, Grace? – A hangja elég frusztráltnak hatott. Figyelmesen hallgatta a választ, amitől egy pillanattal később elkomorult az arca. – A francba, elfelejtettem! Miért csak most szólsz? – Egy újabb rövid hallgatás következett. – Rendben, fél óra és ott vagyok. Sietek!

Kinyomta a készüléket, majd vett egy mély levegőt.
- Bocs, de el kell rohannom. Elfelejtettem, hogy van ma egy interjúm – magyarázta bűnbánóan.
Bólintottam, hogy értem a dolgot.
- Legyen szép napod, és jó keresgélést! – köszönt el, miközben lassan felállt az asztaltól.
- Neked is, és jó… interjúzást! – válaszoltam.
Még egyszer rám mosolygott, aztán kisietett a McDonald’s-ból.

Mikor teljesen eltűnt a látóteremből, vettem egy nagyon hosszú levegőt, majd a tenyerembe temettem az arcom.
Hihetetlen volt ez a pár perc, amit átéltem. Mintha egy régóta dédelgetett álmom vált volna valóra.
Ahogy ez végigfutott a fejemen, egy pillanatra megijedtem. Mi van, ha tényleg csak álmodom? Erősen belecsíptem a kezembe, de a fájdalmon kívül nem történt semmi más. Igazi volt; itt ült velem szemben.

Az agyamat kezdte elönteni a rajongással járó furcsa, megmagyarázhatatlan érzés, amit eddig visszafogtam, és sikítani lett volna kedvem. De persze nem tettem meg.
Viszont muszáj volt valakinek elújságolnom ezt a szédületes találkozást.

Kapkodva elővettem a telefonom, és tárcsáztam az első embert, aki beugrott. Sokáig csöngött ki a készülék, mire felvették.
- Anne, mi a franc van már megint? – szólt bele az álmos, morcos hang. – Muszáj mindig hajnalban hívnod?
- Bocs, Claire, nálunk már délután van. Mindig elfelejtem az időeltolódást – szabadkoztam.
- Mi ilyen nagyon sürgős?

A kérdése visszaterelt az eredeti témához, amiért felhívtam.
- Nem fogod kitalálni, hogy kivel találkoztam a Mekiben!
- Robbal? – válaszolta, mintha ez teljesen egyértelmű lenne.
- Hírgyilkos – feleltem sötéten. – De amúgy tényleg. És beszélgettünk – mondtam lelkesen.
Erre már ő is felélénkült egy kicsit.
- És most nem szúrtad el? – tettette a meglepődöttet.
- Nem, nem nagyon.
- Miről trécseltetek?
- Hát… arra nem emlékszem – igyekeztem visszagondolni a történtekre. – Azt hiszem, a munkámról, meg… ilyenekről. Nem tudom, egy egészen furcsa, más állapotba kerültem akkor.
- Most megpróbálok nem rosszra gondolni – nevetett fel. – Mi történt még?
- Leginkább ennyi. Beszélgettünk, aztán el kellett rohannia valami interjúra. Ja, kezet is fogtunk – jutott az eszembe.
- Telefonszám-csere, következő találka, ilyesmi? – kérdezgetett tovább. Nem válaszoltam, de a hallgatásom rögtön elárult. – Buksimi neked. Még hogy nem szúrtad el!
- Mégis mit kellett volna tennem?! Rögtön letámadni?! Elvégre nem is ismerjük egymást – védekeztem frusztráltan.
- Egy vadidegen férfitől nem kérnéd el a számát? Vagy jobb esetben ő a tiedet?
- De ő nem egy vadidegen.
- Akkor?

Fáradtan felsóhajtottam.
- Kíváncsi lennék, hogy hasonló helyzetben te mit tennél!?
- Biztos nem hagynám, hogy csak úgy elsétáljon. Mi van, ha soha többet nem találkoztok? – kérdezett rá a lehető legrosszabb eshetőségre, amire én gondolni se akartam.
- Már háromszor találkoztunk, negyedjére is fogunk – bizonygattam neki és önmagamnak is.
- Úgy legyen!

--*-*--

A következő három hétben nem történt semmi érzékfelkavaró, lélegzetelállító esemény. Igaz, ami igaz, nem is nagyon volt rá esély.
Rengeteget dolgoztam, főleg mert több kolléga is kidőlt a náthától és egyéb őszi nyavalyáktól, a maradék időben pedig megpróbáltam kipihenni magam.
A találkozást követően egy hétig még állandó jelleggel a Mekiben ettem, aztán megcsömörlöttem a rengeteg sajtburgertől.

Mikor az éttermi csapat végre meggyógyulni látszott, kaptam három egész szabadnapot egymás után. Az elsőt szinte végig alvással töltöttem. A következőre pedig megbeszéltem Katrinával, hogy este elmegyünk sörözni egy olyan tipikus angol pubba.
Nem készülődtem túl sokat az eseményre; ez is csak a szokásos csajos ivászatnak indult. Egy egyszerű, fekete farmert és pulcsit húztam, és a citromsárga cipőmet hozzá.

A pubban már kezdett zsúfoltság lenni. Én természetesen most is késtem, ezért is volt meglepő, hogy Katrinát még nem látom sehol, pedig általában ő szokott előbb megérkezni, ha valamit megbeszélünk.
Szerencsére találtam még egy szabad asztalt, úgyhogy a borommal együtt letelepedtem.

Már félig kiürült a poharam, amikor megéreztem, hogy csörög a mobilom. Gyorsan előhalásztam a szűk zsebből. A kijelzőn Kat neve villogott.
- Szia, merre jársz? – szóltam bele a készülékbe.
- Szia! Ne haragudj, most ébredtem fel – szabadkozott. – Ledőltem egy kicsit délután, mert nem éreztem jól magam, aztán teljesen elaludtam. És most még rosszabbul vagyok. – A hangja rekedt volt, és hallani lehetett rajta, hogy tényleg nincs valami jól. – Te ott vagy már? – kérdezte aggodalmasan.
- Igen, de ne izgulj, megiszom a borom, aztán hazamegyek. Legalább én is időben ágyba kerülök.
- Rendben. Ezt meg majd bepótoljuk.
- Oké. Jobbulást!

Letettem a telefont, majd nagyot kortyoltam a poharamból, hogy minél hamarabb elfogyjon.
Mikor már a kabátomat készültem venni, árnyék vetült rám. Ahogy megfordultam, hogy megnézzem, ki takarta ki előlem a fényt, egy magas alaknak ütköztem.
Felkaptam a fejem, és a szívem ismét a torkomba ugrott.
Kezdtem úgy érezni, nem lehet véletlen, hogy ilyen gyakran összefutunk. Itt valami Univerzum szintű összeesküvés folyik.
- Nagyon sajnálom! – kértem elnézést, de Ő csak mosolygott.
- Semmi baj. Most jössz, vagy most mész? – pillantott a félig felvett kabátomra.
- Megyek. Lemondták a találkámat – feleltem, miközben a másik kezemet is belebújtattam a dzseki ujjába. Körbenézve láttam, hogy két másik fickó társaságában van.
- Pasi? – kérdezte összevont szemöldökkel, kicsit aggodalmas hangsúllyal.
- Csaj. – A mosoly egy pillanat alatt leolvadt az arcukról, és átvette a helyét a döbbenet. – Egy munkatársam. Együtt szoktunk inni, de beteg lett – magyaráztam, mielőtt menthetetlenül félreértik a dolgot.
- Nincs kedved leülni velünk egy pohárra? – kérdezte az egyikük, aki valahonnan ismerősnek tűnt. Ahogy tüzetesebben megnéztem az arcát, felismertem, hogy Rob egyik közeli barátja, úgyhogy valószínűleg láthattam már néhány lesi fotón őt is. Egy-két névre emlékeztem, akiket olvastam Vele kapcsolatban, de hirtelen nem tudtam társítani, hogy ő melyikük.
- Nem akarok zavarni – ráztam meg a fejem, de hajthatatlanok voltak, és pár pillanat múlva azt vettem észre, hogy kabát nélkül ülök az egyik kényelmes bokszban közöttük.

- Nah, akkor… ők Marcus és Bobby – mutatta be a többieket, aztán felém fordult. – Ő pedig… – Egy kicsit megsértődtem, hogy nem emlékezett, de igyekeztem nem mutatni.
Helyette felhúzott szemöldökkel, gúnyosan mosolyogva vártam, hogy mit tesz. Majd jött a meglepetés.
- Anne, ugye?! – Igencsak elcsodálkoztam. Tudta, hogy ki vagyok, még ha kicsit lassan is jutott eszébe.
- Igen – kerekedett el a szemem döbbenten, mire büszkén vigyorogni kezdett.
- Anne, mit hozhatok neked? – Éreztem, hogy most direkt mondja ki újra a nevem.
- Egy pohár bort kérnék, Rob – hangsúlyoztam én is.
Elmosolyodott, és elindult a pulthoz az italokért.

- Régóta ismeritek egymást? – fordult felém Marcus. Ahogy feltette a kérdést, sejtettem, hogy tudja a választ, csak kíváncsi az én verziómra is.
- Nem igazán. Párszor összefutottunk itt-ott, de… ennyi.
- Hány éves vagy? – faggatott tovább a másik férfi, Bobby.
- 25.
- Mit dolgozol? – jött a következő, olyan gyorsan, hogy még kapcsolni se maradt időm.
- Asztalleszedő vagyok egy étteremben, de épp próbálok váltani.

Szerencsére Rob visszaért, úgyhogy abbamaradt a kihallgatás.
Bizalmatlanul méregettük egymást; egyedül Robert volt kivétel, aki nyugodtan foglalt helyet, miután lerakta az italokat. De valószínűleg Ő is megérezte a furcsán feszült hangulatot, amit társalgással próbált oldani.
- Anne, hogy áll az álláskeresés?
Ittam egy kortyot a vörösboromból, mielőtt válaszoltam.
- Egyelőre, sajnos sehogy. Nagyon nehéz olyan családot találni, akiknek megfelelő vagyok, ráadásul munka mellett nehéz interjúkra járni. – Az értetlen tekintetüket látva rájöttem, hogy fogalmuk sincs, miről beszélek. – Babyszitterkedni szeretnék.
- Aha – bólintottak megvilágosodva.
- Én azt hittem, hogy annak a tizennyolc évesek mennek, nem a huszonötös korosztály – jegyezte meg Bobby.

Rob csodálkozva kapta rám a tekintetét.
- Te huszonöt vagy?
- Igen. Tudom, nem látszik – sóhajtottam.
- Maximum húsz évet néznék ki belőled. – Nem tudtam eldönteni, hogy ez most bók, vagy gúnyolódás. Talán mindkettő.
- Nem te vagy az egyetlen. Elég rossz, mikor nem akarnak alkohollal kiszolgálni a pubokban.
A három férfi felnevetett, majd a beszélgetés tovább folyt ebben az újonnan megteremtett jó hangulatban.

A következő kicsit kínosabb helyzet akkor volt, mikor Rob kiment a mosdóba, és a fiúk megint a furcsa kérdéseikkel jöttek.
- Mit akarsz tőle?
Megforgattam a szemem a tolakodó hangsúlyra, de valahol meg is értettem; csak féltették a legjobb barátjukat. Gondolom, sok őrült rajongólánnyal találkoztak már, aki a közelébe akart férkőzni.
- Semmit nem akarok Tőle. Nem is ismerem. Persze, láttam sok filmjét – folytattam a gúnyos pillantásukra –, és hallottam róla sok pletykát, de azok nem takarják a valóságot. Mi tényleg csak valamilyen véletlen folytán összefutunk néha. De még csak nem is én kezdeményezek ilyenkor. – Éreztem, hogy kezdem kicsit felhergelni magam. – Közös fotónk sincs, sőt aláírásom se, mert nem akarom terhelni Őt a tolakodásommal. Csak… próbálom úgy kezelni, mint egy normális, ismeretlen embert – fejeztem be elkeseredetten. Olyan nehéz megérteni, hogy én igyekszem nem megőrülni a jelenlétében, csak mert ő Robert Pattinson?!

Felnézve láttam, hogy magukba fordulva gondolkoznak a szavaimon. Reméltem, hogy eljutott az agyukig, amit mondtam; hogy nem akarom „bántani” a haverjukat.
Rob, mikor visszajött és ebben a feszült hallgatásban talált minket, megint erőteljes hangulatfelmelegítésbe fogott.
Olyan jól sikerült neki, hogy már csak azt vettük észre, az utolsó körre kongatnak.

- Mindenkinek ugyanazt? – kérdezte Marcus, miközben felpattant az asztaltól.
A többiek bólintottak, de én úgy éreztem, hogy nem szabad többet innom.
- Én azt hiszem, kihagyom. Valahogy haza kell még jutnom.
- Ugyan már, ne kéresd magad!
- Nem, nem. Tudom, hol a határ, úgyhogy én itt most megállnék.
- Jó, rendben – hagyta rám, majd elindult a pulthoz.

Közben Bobby is feltápászkodott, és kiment a mosdóba.
Ahogy kettesben maradtunk, Rob kétségekkel teli szemekkel kémlelt engem.
- Nagyon kibírhatatlanok vagyunk?
- Egyáltalán nem – nyugtattam meg. – Másként már nem ülnék itt veletek.
-Akkor oké. Néha elég hülyék tudunk lenni – szabadkozott tovább.
- Ne aggódj, szólok, ha már elviselhetetlenek lesztek! – ígértem Neki mosolyogva.

Iszonyatosan fura érzés volt így beszélgetni Vele. Amíg a közelében voltam, megnyugodtam. Nem tört már elő belőlem annyira a zakatoló szívű, lélegzetét vesztő lány, aki képes bármelyik pillanatban elájulni. Sokkal inkább egy békés, csendesen derűs hangulat vett körbe ilyenkor, amiben nagyon jó volt a lábujjamtól a fejem tetejéig elmerülni.
Aztán persze távol Tőle visszatért a félájult, teljesen hitetlen én, aki csak egy könyörtelenül szép álomnak gondolta az egészet és félt az ébredéstől.

Mikor mindenki végzett az italával, lassan, lustán felkeltünk a székünkről, és összeszedelőzködtünk. Nyúltam volna a kabátomért, de Rob már leakasztotta a fogasról, és felém tartotta.
Annyira meglepődtem a figyelmes gesztuson, hogy pár másodpercig nem is bírtam reagálni, de végül kapcsoltam, és hagytam, hogy felsegítse rám.
- Köszönöm – rebegtem halkan.

Ahogy kiléptünk a hűvös, éppen esőmentes londoni éjszakába, körbenéztem, hogy hol találok egy üres kocsit.
- Hogy fogsz hazajutni? – fordult felém Bobby.
- Taxival. Még nappal se merek egyedül tömegközlekedni a városban, nemhogy éjjel.
- Ez egy elég biztonságos környék – ellenkezett Marcus.
- Tudom, nem is az a baj. Rémesen könnyen eltévedek, úgyhogy szeretem inkább sofőrre bízni magam. Az a biztos – magyaráztam, miközben rántottam egyet a vállamon.

Láttam a fiúkon, hogy erősen próbálják visszaszorítani a mosolyukat, de a szájszélek nem akartak engedelmeskedni.
- Nyugodtan nevethettek, tisztában vagyok a szerencsétlenségemmel!

Közben épp jött az úton egy taxi, amit sikerült leintenem, úgyhogy gyorsan búcsúzkodni kezdtem tőlük.
- Örülök, hogy megismertelek titeket.
- Részünkről a szerencse – válaszolta Marcus, amin elcsodálkoztam, hisz az este alatt többször is elég ellenséges volt velem. De most a szavai őszintének tűntek.
- További szép estét! – intettem még nekik, majd beszálltam a kocsiba.

Bemondtam a vezetőnek a címet, aztán az ablakon kibámulva elmerengtem.
Minden olyan teljesen valószerűtlennek tűnt. Kezdve azzal, hogy egyáltalán megismert most és az előző alkalommal is. Pedig biztos rengeteg lány megy oda hozzá nap, mint nap, akikre nem emlékszik később.
Afelett sem tudtam napirendre térni, hogy miért hívott meg az asztalukhoz. Elvégre tényleg nem ismerjük egymást pár futó mondatnál jobban.
Megfordult a fejemben, hogy esetleg érdeklődik irántam, de gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. Nem szabad hiú ábrándokba ringatnom magam; egy olyan világhíresség, mint Robert Pattinson biztos nem érdeklődik egy kis senki, éttermi asztalleszedő iránt, mint én. Lehetetlenség! Úgyhogy a bolond reménykedést igyekeztem csírájában elfojtani.

Claire-t nem mertem felhívni, pedig elemi vágyat éreztem, hogy valakivel megosszam ezt a furcsa, csodálatos estét. És rajta kívül senki nem tudott Robról. Arról, hogy találkoztam már Vele párszor.
De sejtettem, hogy csak megint lecseszne, amiért ilyen béna vagyok és nem kezdeményezek. Persze igaza lenne, de ez nem így működik. Ő nem egy akármilyen pasi, akitől csak úgy elkérem a számát, vagy én csúsztatom oda a sajátomat. Ha az ember valakit nagyon akar, akkor sokkal jobban fél, hogy végül egy életre elbaltázza az esélyét. És ezért sokkal kevésbé mer.

--*-*--

A következő héten úgy éreztem, hogy egy forgószél kellős közepébe csöppentem, ami talán elrepít végre abból a koszos lebujból – ahogy mostanában emlegettük az éttermet –, mint Dorothyt a poros kisvárosból, valami sokkal izgalmasabb helyre.
Találtam egy családot, akiknél nagyon jó esélyekkel indultam. Az apuka, Charlie Magyarországról származott, és szerette volna, ha a kicsi fia is tud magyarul. Velük már találkoztam egyszer, és úgy tűnt, mind a kettejüknek szimpatikus vagyok. Már csak az angol anyukát kellett meggyőznöm, hogy velem járnak a legjobban.

Az interjú előtt még beültem a szokásos McDonald’s-ba, ami szinte már a törzshelyemnek számított, hogy megebédeljek. És megint jött a tornádó…

Épp nagyot haraptam a sajtburgeremből, mikor észrevettem a már nagyon ismerős személyt felém tartani.
Kérdő pillantással néztem Rá, ahogy leült az asztalhoz, miközben próbáltam minél gyorsabban megrágni és lenyelni a falatot.

- Szia! – kezdett bele. – Hát… öhm… nos… a fiúk jól leszidtak, mikor megtudták, hogy nincs meg a számod, mert el akartak hívni újra sörözni. Szóval… megadod a számod? – kérdezte félénken, egy kis ideges rezdüléssel a hangjában.
- Csak miattuk, vagy te is szeretnéd? – Közben észrevettem, hogy Bobby nem messze tőlünk álldogál, és igyekszik nem felénk nézni.
- Én is szeretném – válaszolta már kicsit magabiztosabban, majd felemelte a tekintetét az asztallapról és az enyémet kereste. A szívem megugrott, ahogy találkozott a pillantásunk, aztán dupla tempóra váltott.

Valószínűleg sokáig ülhettem így, mozdulatlanul, Őt bámulva, mert újra feltette a kérdést.
- Akkor megadod a számod?
- Oh, persze. – Kikaptam egy darab papírt a táskámból, és megpróbáltam a kezem remegése ellenére viszonylag olvashatóan ráírni a számom, meg a nevem, aztán odanyújtottam Neki.
Elvette a fecnit, és pár pillanatig tanulmányozta, mielőtt mosolyogva a nadrágja zsebébe tömte.
- Hát, majd hívlak – mondta sután.
- Rendben, várni fogom – bólintottam.

Rob felállt az asztaltól, aztán vonakodva Bobby felé indult, aki kíváncsian pislantgatott rá. Pár szót váltottak, mielőtt kimentek a McDonald’s-ból.
Hosszú-hosszú percekig bámultam magam elé, teljesen, totálisan sokkolva.
Egyetlen gondolat visszhangzott a fejemben folyamatosan, mint egy villogó neonreklám: „Fel fog hívni!”

Próbáltam összeszedni magam, de nem igazán bírtam visszatérni a valós világba. Aztán megláttam az étterem nagy óráján, hogy mennyi az idő, és ez kijózanított kissé. Indulnom kellett, ha nem akartam elkésni a megbeszélésről.
A fele sajtburgerem közben ehetetlenre hűlt, úgyhogy dobhattam ki úgy, ahogy volt.

Kisiettem a kellemesen fűtött helyiségből, bele a megszokott módon szitáló hideg esőbe.
Megnéztem a lejegyzett útvonaltervet, és miközben elindultam a metróállomáshoz, előkaptam a mobilom, hogy felhívjam Claire-t. Muszáj elújságolnom neki a történteket.
Pár csöngés után hallottam a még kissé álmos „sziáját”.

- Nem fogod elhinni, hogy mi történt a McDonald’s-ban! – kezdtem rögtön bele.
- Megint találkoztál Micikével – válaszolta mindenféle meglepődöttség nélkül.
- Nem csak ennyi. Elkérte a számom – ujjongtam bele a készülékbe.
- Na, végre! – élénkült fel a hangja. – Legalább ő nem akkora lúzer, mint te.
A gúnyos mondatát figyelmen kívül hagyva folytattam az áradozást.
- Olyan hihetetlen. Mi van, ha csak álmodom az egészet? – Félelemmel töltött el ez az abszurd gondolat.
- Ha álmodnál, már rég a Meki egyik asztalán dugnátok.
- Hümm… ez igaz. Akkor valóságnak kell lennie. Még mindig nem fogtam fel, ami történt.
- Nekem is nagy hírem van – szakította meg a lelkesedésem. – Foglaltam neked repülőjegyet; megyünk a BD promóra!

Egy pillanatra nem jutottam levegőhöz, ahogy felfogtam a szavait.
- Mit csináltál? – visítottam bele a mikrofonba.
- Igen, igen, jól hallottad. Jössz hozzám Twilightosokat nézni!
- Szerinted mégis miből? Én még nem keresek olyan jól, hogy…
- Azzal ne foglalkozz! – vágott a szavamba. – Kifizetem neked, te csak vedd fel a jegyet majd az utazás előtt, és hozz pár dögös cuccot!
- Claire, ez azért nem így működik – tiltakoztam. – Nem szeretném, ha a nehezen megkeresett pénzed rám pazarolnád. Ráadásul az amerikai utazás jó drá…
- Nem érdekel! Ezt veled akarom átélni! Nincs de! – Már szinte üvöltött a telefonba.
- Jó, rendben. Csak hogy tudd, vissza fogom fizetni, amint tudom.
- Nem ragaszkodom hozzá, de ahogy akarod. A promó november 3-án kezdődik, előtte egy nappal jön a gép. Vissza pedig 11-én indul. Tedd szabaddá magad akkorra!
- Most megyek épp állásinterjúra – emlékeztettem –, majd megpróbálom úgy intézni.
- Oké! Sok szerencsét hozzá!
- Köszi. Leteszlek, mert ideértem a metróhoz, és nem foglak hallani.
- Jó, a részleteket majd megbeszéljük. Cupp!
- Bye!
Letettem a telefont, és még egyszer megnéztem a papíromat, hogy 100%-ra ne tévedjek el.

Az aggodalmaim ellenére gond nélkül megtaláltam a házat; már másodjára jártam ott, de ez nem jelentett semmit. Bármikor képes vagyok elkeveredni ebben a kaotikus városban.
Röviden felcsengettem a kaputelefonon, majd nemsokára hallottam, hogy felveszik a lakásban.
- Anne Horváth vagyok – szóltam bele érthetően –, az interjúra jöttem.

A zár búgó hang kíséretében kinyílt, mire én betoltam a kazettás kaput, hogy belépjek életem remélhetőleg egy új színterére.









_@/"