2. fejezet - The beginning of a beautiful friendship

Sziasztok!


Végre megszültük ezt az "endless" fejezetet. Komolyan nem hittem, hogy valaha a végére érünk. :)


De most itt van :D


A következő rekordgyorsasággal fog jönni, úgyhogy ne lepődjetek majd meg! :)


Itt is Kellemes Karácsonyt Kívánok Mindenkinek, és jó olvasást!



P.S. A fejezet végén látható Anne ruhája, ami a Bar210-ben volt rajta.

2. fejezet – The beginning of a beautiful friendship

„Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk.”

/Hamvas Béla/

Hevesen rágózva figyeltem Los Angeles esti fényeit landolás közben, mialatt az elmúlt pár hétre gondoltam.
Volt jó is, rossz is benne: megkaptam a babyszitter állást, és még azt is sikerült megbeszélnem velük, hogy csak a hazaérkezésem után kezdjek. Az étteremben is minden gond nélkül felmondtam és megkaptam a maradék fizetésem.
Viszont Rob azóta sem hívott. Tudtam, hogy merő időpocsékolás bármiben reménykednem, de olyan szépen indult… Átfutott a fejemen, hogy ez is csak egy buta tündérmese, ami egyedül az én képzeletemben létezik, és amiből fel kell ébrednem. Soha, semmi nem lesz köztünk, hiába szövögetem romantikus, légből kapott álmaimat.

A tündöklő, kivilágított épületek egyre közelebb kerültek hozzánk, s közben éreztem, ahogy én is visszaereszkedek a földre… a realitás szürke talajára.
Reméltem, hogy ez a borús, felhős hangulat csak a hosszú, több mint tizenegy órás repülőút miatt fogott el, és egy kiadós alvás után elmúlik, újra átadva helyét a napsütéses jókedvemnek.

Éreztem, ahogy a kerekek találkoznak a kemény betonnal, és fáradtan kinyújtózkodtam.
A gépen nem igazán tudtam pihenni; túlságosan izgatott voltam az egész hét és főleg a holnapi nap miatt.

Feltápászkodtam az ülésemről, mikor teljesen lefékezett a repülő, és összeszedtem a kézipoggyászomat.
Miután átestem a rutinellenőrzésen és sikeresen megszereztem a bőröndömet, újra elfogott az aggodalom, hogy nem fogom megtalálni Claire-t a tömegben. Ahogy szétnéztem, rögtön felfedeztem…

- Hi!!! – visítottam fel, hogy ő is észrevegyen. Miközben felé rohantam, tüzetesen megnéztem a táblát, amit a kezében tartott. – Ez meg mi? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Üdvözlő tábla, hogy tuti megtalálj – mondta szemforgatva, majd szorosan megöleltük egymást.
- Kösz a bizalmat!
- Ez minden? – nézett rá Claire a kicsike bőröndömre.
- Aham. – Kivette a fekete, műanyag fogantyút a kezemből, és maga után húzva elindult a parkoló felé. Gyorsan követtem.

Kint egy nagyon érdekes kis kocsi fogadott.
- Hümm, szép nagy – jegyeztem meg gúnyosan mosolyogva, miközben ő bepakolta a csomagomat az autó hátuljába.
- Nem a méret a lényeg – mutatott rá.

Beszálltunk a minikébe, ami belülről meglepően kényelmes volt.
- Milyen volt az út? – kérdezte Claire, miközben indított.
- Hosszú és unalmas – válaszoltam morcosan. – Kockásra ültem a fenekem.
- Rob azóta se hívott? – tapintott rá rögtön a fájó pontomra. Túl jól ismert már.
- Nem. – Szerettem volna, ha nem forszírozzuk tovább a dolgot, de persze nem hagyta annyiban.
- Na, szép. Majd holnap jól lecseszheted.
- Ne aggódj, meglesz!
- De ugye előtte bemutatsz neki? – pillantott felém mosolyogva.
- Persze. Bár, amilyen az én formám, valami miatt nem fog tudni eljönni – festettem le a lehető legrosszabb eshetőséget.
- Sebaj, akkor felszedjük Taylort.
- Ja, aztán majd lecsuknak liliomtiprásért – nevettem el magam.
- De legalább elmondhatom, hogy összefeküdtem a farkasfiúval.

Odakint fényesen vibrált az egész város. Tényleg igaz, amit Los Angelesről írtak: sosem alszik.
- Na, és hogy lesz a holnap? – érdeklődtem. Reméltem, hogy azért alhatok még a nagy megmérettetés előtt.
- Hatkor kelünk, kávé, cigi, aztán go. – Elhúztam a számat a korai ébresztő gondolatára.
- Azért átöltözni sem ártana, ne pizsibe menjünk – jegyeztem meg sötéten.
- Pedig úgy biztosan elsöprő sikert aratnék – gúnyolódott. – Szóval a gyengébbek kedvéért: indulás előtt arcmosás, átöltözés. Kihagytam valamit?
- Pisilés… – Kaptam egy nagyon csúnya pillantást tőle.
- Melissa már ott fog minket várni a sorban. Azon se csodálkoznék, ha már most ott sátorozna a Four Seasons előtt.

Elmosolyodtam a sátorozás említésére. Nekünk éjszakánként még sátorunk sem volt.
- És utána mit csinálunk? – kérdezősködtem tovább.
- Este elmehetnénk a Bar210-be. VIP-party lesz.
- Jó, benne vagyok. – Örültem, hogy ilyen jó programokkal készült. Már nagyon hiányzott egy közös, elvetemült bulizás.

Claire leparkolt egy ház előtt. Sejtettem, hogy megérkeztünk. Kívülről elég pofás házacska volt. Belülről pedig még gyönyörűbb.
Gyorsan körbevezetett, elrendezkedtünk, aztán fáradtan bedőltem az ágyba, és szinte rögtön elaludtam. Ma éjszaka nem kellett ringatni.

--*-*--

Reggel, a sorban állva újra és újra elcsodálkoztam a mérhetetlen fényűzésen. A Four Seasonsnek már a hallja is impozáns és gyönyörű volt, de a terem, ahol a dedikálást tartották még azon is túltett. A falakat arany-bézs színű falikárpit takarta, az egyik oldalon padlótól plafonig érő ablakokkal megszakítva, melyek még tágasabbnak mutatták a teret. Az egész szobát zöld, virágmintás szőnyeg borította; olyan szép és tiszta volt, hogy kellemetlen érzés fogott el, amiért ráléptem az utcakoszos cipőmmel. A mennyezeten hatalmas, ragyogó csillárok adták a kellemes, hangulatos fényt.
A teremben vörös köteles kordonból hosszú sorokat alakítottak, melyek tömve voltak az őrült rajongólányokkal. Köztük velünk. Melissa folyamatos jelleggel csodálkozott, álmélkodott, zsongott, mint akinek zsizsik van a hátsójában.

Már jó ideje várakoztunk, mikor valami furcsa zsibongás támadt a helyiségben; hangosabb és nyüzsgőbb volt, mint az eddigi alapzaj. Claire kitágult szemekkel nézett a hátam mögé, és ütögetni kezdte a karomat.
- Basszus, basszus, basszus…
- Mi van? – kérdeztem ingerülten.
- Ott… ott… Rob… – mutatott mögém.
- Jól van. – Megnéztem én is magamnak, de nem igazán izgatott a dolog. Legbelül még mindig eléggé haragos és csalódott voltam, amiért nem hívott fel.
- Ja, bocs, én még nem söröztem együtt vele – jegyezte meg Claire, mikor végre lenyugodott a „jelenéstől”.
- Te együtt söröztél vele?! – nézett rám Melissa döbbenten.
- Csak egyszer.
- A nevedet is tudja? – kerekedett el még jobban a szeme.
- Szerintem már elfelejtette… – vontam meg a vállam, mintha egy egyszerű, normális emberről folyna a beszélgetés. Végül is, az volt.
- Nem hiszem, te felejthetetlen vagy – vigyorgott Claire, mint a vadalma.
- Akkor biztos felhívott volna – legyintettem.
- Valószínűleg ugyanolyan lúzer, mint te, és elhagyta a számodat. – Nah, ebben mondjuk lehet valami.
Melissa eltátott szájjal hallgatta a párbeszédünket, és szerintem már meg sem próbálta feldolgozni, amiről beszélgettünk.

Jó hosszú várakozás után végre elérhető közelbe kerültünk; már láttuk, ahogy a rövidke asztalnál ülnek, és bőszen írogatnak alá. Kristent berakták középre, ezzel is mutatva a szerelmi háromszöget, ami a történetben az indulatokat kavarta. Gyakran váltott szót mosolyogva Roberttel – gyakrabban, mint Taylorral –, amitől elszorult a szívem. Mindig tagadtam a „Robsten” létezését, de most először úgy éreztem, hogy tényleg lehet benne valami. Szinte tapintható volt az összhang közöttük.

Szép lassan eljutottunk a kordon legelejéhez, ahol egy magas, nagydarab fickó vigyázott rá, hogy az asztaluknál ne legyen torlódás; mindig csak akkor engedett be újabb csoportot, ha az előző arrébb vonult már, és figyelt, hogy a rajongók ne szöszmötöljenek túl sokáig náluk.
Mikor végre kinyílt előttünk a szalag, remegő lábakkal léptem közelebb. Láttam, hogy Claire elég célirányosan Kristen felé tart, de engem valaki más jobban érdekelt. Sokkal jobban.

Roberthez mentem, és azt hiszem, az izgatottság miatt kicsit agresszíven nyomtam elé a DVD-met. Mikor felnézett rám, a szeme elkerekedett a meglepettségtől. Csak azt nem tudtam, hogy kellemes-e az a meglepetés, amit okoztam neki, vagy sem.
- Szia, Anne! – köszönt nekem. A hangja valahogy félénknek tűnt.
- Szia! – mosolyogtam rá, mintha mi sem történt volna. Mintha nem felejtett volna el felhívni heteken át.
Nem bírtam eldönteni, hogy haragudjak Rá, vagy megértő legyek, elvégre biztos ezer dolga akadt, ami miatt nem telefonált.
- Tudom, nem hívtalak.
- Nem – ráztam meg a fejem, és igyekeztem, olyan arcot vágni, mintha ezzel nem sértett volna vérig.
- Mondhatnám, hogy elhagytam a számod, vagy nem volt időm, de igazából… – hezitált egy pillanatig – nem mertelek felhívni.
Majdnem elnevettem magam, ahogy meghallottam az okát. Ez annyira Rá vallott. Innentől fogva nem bírtam neheztelni.

Közben ő gyorsan aláírta a DVD tokját, és visszaadta nekem.
- Kösz – bólintottam egy félmosollyal az arcomon, aztán tovább léptem Claire felé, és némán Taylor felé toltam. Kristen valahogy teljesen kiesett a figyelmemből.

- Hi! – köszöntem Taylornak ugyanazzal a természetességgel, ahogy már Robertet is kezeltem.
- Sziasztok, lányok, hogy vagytok? – vigyorgott ránk a tipikus bugyi-leolvasztós mosollyal.
- Nem ez a megfelelő kérdés. – Csodálkoztam, hogy Claire ilyen merészen beszél hozzá. Még a hangja sem remegett meg.
- Akkor mi a megfelelő kérdés? – adta fel a lapot a fiú.
- Kér valaki újraélesztést?

Taylor hangosan felkacagott, és megcsóválta a fejét, majd odafirkantotta a nevét az aláírandóinkra.
Én már indultam volna tovább, de Claire-nek más tervei voltak, úgyhogy szépen összeütköztünk. Kérdőn, felhúzott szemöldökkel intettem neki, mire ő kikerült, és szemforgatva Robhoz ment. Persze, Vele még nem íratott alá – döbbentem rá.

Miközben kínosan feszengve vártam, hogy végezzen Micikével is, néha Taylorra pillantottam. Ő ugyanazzal a széles mosolyával nézett rám, ami mindig látható volt az arcán. Mintha odaragadt volna.
Aztán Claire végre végzett. Gyorsan összekapartuk Melissát a szőnyeggel borított padlóról, és továbbmentünk a kevésbé lényeges Twilight szereplőkhöz.
- Mekkora egy állat vagy! – jegyeztem meg neki halkan, a fejemet rázva, ahogy távolodtunk tőlük.


Fél óra múlva a DVD-m tokja már kívül-belül tele volt aláírással. Ahogy eljöttünk az asztaloktól, Claire szólt, hogy pisilnie kellene, és Melissa is lelkesedett az ötlet iránt. Én inkább kint maradtam, és a fényűző berendezést nézegetve vártam őket az előtérben.
Ahogy elmerültem a vörös szőnyeg kacskaringós mintáiban, éreztem, hogy valaki odalép hozzám és kitakarja előlem a fényt.

Ráérősen felpillantottam az illetőre, és mikor megláttam, ki az, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Egy nagyon hosszú pillanatra.
- Hi! – Barna tekintete kicsit zavart volt, mintha vacillálna azon, mit is mondjon.
- Hi! – A válaszommal, azt hiszem, nem könnyítettem meg a dolgát.
- Uhm… Merre van az őrült barátnőd? – bukott ki Taylorból a kérdés, amitől mosolyognom kellett.
- Mosdóban. Miért? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Szerettem volna elkérni a számát – felelte, miközben az arckifejezése még mindig olyan hezitáló volt. – Esetleg te odaadnád?
- Tudod… nem hiszem, hogy örülne, ha megadnám a számát egy vadidegennek. – Láttam, ahogy leolvad az arcáról az a félmosoly, amitől valamiért egészen megsajnáltam. – De este bulizni megyünk a Bar210-be. Ha van kedved, gyertek el… Robbal együtt. Ő tudja a számom, és be tudlak vinni titeket – mondtam neki teljesen magabiztosan, holott fogalmam sem volt róla, hogy fogom bevinni őket. Majd ráérek megoldani a problémát, ha tényleg eljönnek. De ezt a lehetőséget nem volt szabad kihagyni. Ha megadom neki a számát, az nem biztosíték semmire, ezt már tapasztaltam. De talán, ha eljön velünk inni, még lehet valami köztük. Akár egy olyan kis kezdetleges dolog is, mint Rob és köztem.

- Nem hiszem, hogy… – vonta össze a szemöldökét gondterhelten. – Rob nem az a bulizós fajta – próbálta mentegetni a barátját, de nem adtam meg neki a megkönnyebbülést.
- Győzd meg! Ha akarsz Claire-rel találkozni. – Nem tudom, honnan vettem a bátorságot. Talán a Roberttel való találkozások megedzettek már annyira, hogy ne váljon az agyam teljesen kocsonyává, ha egy hírességgel beszélek, és hozhassam a bevállalós formám.

Megadóan biccentett, miközben egy elég hangos sóhaj hagyta el a száját. De akkor sem könyörülhettem.
- Hívlak, ha sikerült – ígérte, majd gyorsan az órájára pillantott. – Vissza kell mennem. Akkor… este.
Bólintottam neki, aztán figyeltem, ahogy megfordul és elmegy.

Éreztem, hogy az őrült-rajongó szintem vészesen és rohamosan emelkedik, és egy apró, vinnyogó sikoly van születőben, de a mosdóajtó nyílása megakadályozta a kiszabadulását.
Claire és Melissa lépett ki rajta. Ő persze rögtön észrevette, hogy valami nem stimmel velem.
- Mi történt?
- Semmi… – Próbáltam könnyed hangot megütni. Nem akartam, hogy hiábavaló reménykedéssel töltse a nap további részét, mert egyáltalán nem volt biztos, hogy eljönnek. – Csak olyan jó volt újra találkozni Vele – füllentettem, bár volt azért igazság is benne.
- Aha – nézett rám Claire egykedvűen.
- Lesz még valami érdekes? – kérdeztem, hogy tereljem a témát.
- Nem igazán. Különben is, álmos vagyok. Kéne még aludni egyet a buli előtt. – Bólintottam az ötletre, majd elindultunk kifelé a hotelből. Mindannyiunkon érezni lehetett, hogy nehéz szívvel hagyjuk magunk mögött a számunkra mesebeli helyszínt.


Otthon bőségesen megebédeltünk. Alig bírtam megmozdulni, annyira tele volt tömve a gyomrom. Egyedül Claire ötlete mentett meg attól, hogy ott helyben, a kemény széken ülve elaludjak.
- Kávé, cigi? – nézett rám mosolyogva. Ő is hasonló állapotban volt, mint én.
- Aham.
Hirtelen, lendületesen álltam fel az asztaltól, mielőtt még olyan nagyon eluralkodik rajtam a lustaság, hogy meggondolom magam, és nem megyek sehová.
Aztán a teraszajtó megtörte a lendületemet. Nem akart kinyílni nekem, helyette hagyta, hogy felkenődjek rá.
- Nem is te lennél – nevetett fel Claire, majd nehézség nélkül kitárta előttem az ajtót.

Kényelmesen heveredtünk el a teraszon leterített pléden, miközben rágyújtottunk. Némán, elpilledve szívtuk a ciginket, míg Claire nekem nem ütköztette a térdét. Riadtan néztem fel rá; nem számítottam a mozdulatára. Ő csak a másik ház ablaka felé biccentett, ahol épp a szomszéd pasi jött-ment félmeztelenül. Elvigyorodtam, de nem mutattam túl nagy érdeklődést a csupa izom kan irányába. Nem volt az esetem.

Helyette valami sokkal fontosabb ragadta meg a figyelmemet.
- Hümmm… – pillantottam Claire lábára. – Ugye randizol a borotváddal a buli előtt?
- Nem terveztem – rázta meg a fejét.
- Pedig kéne – próbáltam meggyőzni. Én még az utazás előtt gyantáztattam, bár nem tudom, miért. Nem felém mutatott érdeklődést egy kiskamasz.
- Minek?
- Sose lehet tudni, mit hoz az este – ködösítettem. Még nem hívtak, úgyhogy egyelőre nem volt biztos semmi sem.
- Na, persze. Hagyjad már – legyintett Claire.
- Te tudod. De a pasik félnek a jetitől. – Valami keményet kellett mondanom, hogy az igazi okok felfedése nélkül rá tudjam beszélni a nagygenerálra.
- Azért annyira még nem gáz. – Inkább nem is válaszoltam, csak felhúztam a szemöldököm. – Különben is, alapjáraton félnek tőlem a pasik – ironizált, pedig ez egyáltalán nem volt igaz. Talán csak egy icipicit.

Közben mindkettőnk cigije füstszűrőig égett, úgyhogy a további győzködést szüneteltetve, visszamentünk a házba.
Olyan izgatott voltam, hogy meg se próbálkoztam az alvással. Tudtam, hogy úgyse sikerülne, csak ébren forgolódnék az ágyban, miközben azon agyalok, hogy este eljönnek-e, és mi lesz, ha nem. Vagy mi lesz, ha igen…
Inkább elkezdtem előszedegetni a bőröndömből a ruhákat, amiket fel akartam venni a buliba. Úgy gondoltam, hogy a kopott, néhol szakadt, bő farmerem és egy egyszerű fekete felső tökéletes lesz a buliba, de Claire-nek nem tetszett az ötlet.
- Ez mi a franc? – nézte döbbenten az ágyra készített öltözékemet.
- A ruha, amibe jövök este!
- Ebben ugyan nem! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon.
- Mi bajod vele? – kérdeztem értetlenül.
- Az, hogy szar.
- Miért? – háborodtam fel. – Szakadt farmer. Tök divatos!
- Ebben nem jöhetsz velem. Nekem elveim vannak!
- Nem fogok mást felvenni. Pont. – Ezzel befejezettnek tekintettem a vitát, de ő nem hagyta annyiban.
- Megborotválkozom, ha én öltöztethetlek fel.
- Ez zsarolás – néztem rá apró mosollyal a szám szélén.
- Nem, csak kompromisszum-képes vagyok.

Elgondolkoztam a lehetőségeken. Végül is, nem halok bele, ha nem a szakadt farmerban megyek, viszont lehet, hogy Claire egy életre hálás lesz nekem, hogy borotvált alsótesttel jött ma este. Jó kis egyezségnek tűnt, amit élete végéig az orra alá dörgölhetek, ha történik valami komoly.
- Jól van. De előbb látni akarom a sima lábad – vigyorodtam el szélesen. – Viszont a masnis bugyi marad!
Claire megcsóválta a fejét, miközben elmosolyodott.
- Persze, az a védjegyed. Hoztál egyáltalán másmilyent?
- Nem – ráztam meg a fejem nevetve.

Pár órával később már teljes pompánkban vártuk, hogy elfogyjon a sor előttünk, és végre beengedjenek minket. Ahhoz képest, hogy zártkörű parti volt, elég sok ember tolongott a bejáratnál.
Claire végül egy szűk, fekete farmert és a zöld, nyakpántos felsőmet adta rám, amiből kivolt szinte az egész hátam. Szerencsére itt még novemberben is elég jó idő volt, hogy ne fagyjak meg ilyen lengén. Az egyetlen dolog, amihez ragaszkodtam, a sárga tornacsukám.

- Hogy fogunk bejutni? – kérdeztem kíváncsian. Jó lett volna már tudni, hogyan fogom bevinni a fiúkat.
- Van VIP-kártyám – vette elő, és lobogtatta meg a kis plasztikkártyát.
- Muti! – A műanyagon a club neve állt, és hogy „For 4 persons”. Ezzel máris nyeregben éreztem magam. Már csak azon aggódhattam, hogy eljönnek-e. – Hadd adjam oda én! – kértem tőle lelkesen, mintha nem lenne semmi hátsó szándékom vele, csak ki akarnám próbálni, milyen egy kis kártyát bemutatni egy nagy embernek.
- Felőlem – vonta meg a vállát Claire. Végül is, neki tényleg mindegy volt.

A clubba meglepően könnyen bejutottunk; úgy látszik, hogy a VIP-kártya szabad utat ad az embernek. Utána szó nélkül, olyan természetességgel vágtam zsebre, hogy Claire-nek fel sem tűnt.
Az első utunk a bárpulthoz vezetett, ahol pár kört le is gurítottunk hirtelenjében. Aztán belevetettük magunkat a tánctér tömegébe.
Körülbelül fél óra pörgés után kerestünk magunknak egy szabad asztalt, és a pincérnek intve levetettük magunkat a padra. Miközben kihozták nekünk az újabb italt, ránéztem a telefonomra, de még nem keresett senki. Aztán a mobilom – mintha csak megérezte volna a szuggerálásom – csörögni kezdett. Nem ismertem a számot, amit jó jelnek véltem.
- Kiszaladok, itt úgysem hallok semmit – harsogtam Claire-nek, mialatt felpattantam az asztaltól, és elindultam a bejárat felé.

Ahogy kevésbé hangos helyre értem, megnyomtam a felvevő gombot.
- Tessék! – szóltam bele nagyjából nyugodt hangon, amit nem tudom, hogy sikerült magamra erőltetnem, mert a gyomromban táncot járt az ideg.
- Szia, Rob vagyok! – A szívem a torkomba tolódott egyetlen másodperc alatt.
- Hello! Merre jártok? – kérdeztem izgatottan, magamban imádkozva, hogy már úton legyenek.
- Itt vagyunk egy sarokra a Bar210-től.

Ez az! Sikerült! – örvendtem magamban.
- Ok, gyertek csak, kint várlak titeket.
Kinyomtam a telefont, majd kutatóan pillantgattam körbe, hol lehetnek. Hamarosan megláttam őket, amitől ismét kihagyott a szívem. Mind a két férfi nagyon fess volt és mosolygós.

- Hello! – köszöntem nekik kicsit feszengve. Nem tudtam, hogy mennyire merjek közvetlen lenni velük. Robbal már elég jól ment, de Taylor még ismeretlen terep volt.
Robert valószínűleg látta a zavarom, mert Taylor felé fordult, hogy bemutasson neki.
- Taylor, ő Anne Horvath. Anne, azt hiszem, nem kell bemutatnom a fiút.
Mosolyogva nyújtottam neki a kezem, ami szinte elveszett a szorításában.
- Szia! Claire nem tudja, hogy itt vagytok – kezdtem csevegni. – Nem voltam biztos, hogy eljöttök, és nem akartam, hogy feleslegesen reménykedjen.
- Nem volt olyan nehéz meggyőznöm, mint gondoltam – magyarázkodott Taylor.
- Tényleg? – pillantottam Robert felé.
Ő mintha elpirult volna egy picit, de az éjszakai kevés fényben nem tudtam, hogy nem csak a szemem káprázik-e. Mindenesetre igyekezett elterelni a témát.
- Bemehetnénk? – kérdezte frusztráltan.

Szerencsére simán bejutottunk, csak úgy, mint az előző alkalommal. Az ajtónál álló fickó még a kártyánkat is elfelejtette elkérni, ahogy meglátta a két hírességet.
Elől menve mutattam nekik az utat az asztalhoz, ahol „az őrült barátnőt” hagytam. Fültől fülig érő mosollyal sétáltam oda hozzá Rob és Taylor társaságában.
Szinte láttam, ahogy Claire álla a padlón landol.
- Hello! – köszönt neki oda Taylor.
- Hello! – nyögte vissza neki a barátnőm bőbeszédűen.
- Hello! – mosolygott rájuk Robert gúnyosan, amitől nevetnem kellett. Hát, igen, elég érdekesre sikeredett ez a bemutatkozás.

Pár másodperc kínos csend után Ő segítette ki a helyzetet.
- Robert Pattinson vagyok – lépett Claire-hez a kezét nyújtva.
- Claire Brown – ragadta meg a felkínált jobbot.
- Taylor Lautner – szorongatta meg ő is a kezét.

Claire a következő pillanatban viharos gyorsasággal vetette le magát a pad szélére az asztalhoz, mire a fiúk is leültek a másik oldalra. Én egy darabig tűnődtem, hogy akkor most hová tegyem le magam, de senki nem mozdult, hiába néztem nagyokat. Végül bosszúsan sóhajtottam, és megpróbáltam átmászni Claire-en, aki az asztal túlsó felét bambulta. Ahogy helyet foglaltam, váratlanul a táskám után nyúlt, és kutatni kezdett benne. Mikor megtalálta a cigis dobozom, kivette, és kicsit meglobogtatta. Elkezdte felnyitni a tetejét. Észrevétlenül arrébb toltam a kezét, jelezve, hogy nyugodtan tegye el az egészet.

Miután végre elnyugodtunk az asztal alatt, azon kezdtem aggódni, hogy miről fogunk beszélgetni így, hogy a kettőnk közül bátrabb leblokkolt, de szerencsémre Robert megint mentett.
- Na, van már tőlem aláírásod! – vigyorodott el, célozva valamelyik múltkori beszélgetésünkre.
- És akkor végre félelmetesebb vagyok? – passzoltam vissza Neki a labdát.
- Nem, még mindig nem – rázta meg a fejét. – Talán majd a közös fotó után.
- Nem akarok közös fotót – közöltem vele olyan hangon, mintha már a feltételezés is sértene.
- Ezt inkább nekem kéne mondanom.
- Velem sem szeretnél fényképezkedni? – kapcsolódott be Taylor is.
Hirtelen nem is tudtam válaszolni, úgy meglepett, hogy hallottam az ő hangját is. Hiába, nem volt még rutinom vele.
- Ha neki lehet, akkor ugye nekem is? – Örültem, hogy Claire is végre beszáll. Talán lassan kezd felengedni a kezdeti sokk alól.
Taylor ránézett, és a pillantásában volt valami nagyon furcsa, amiről nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ott van, vagy csak én képzelem bele.

- Muszáj táncolnom erre a számra! – pattant fel mellőlem Claire, és beiramodott a táncolók közé. Meglepetten néztem utána, de teljesen eltűnt a tömegben.
Rob arcán is csak értetlen döbbenet látszott, viszont Taylor vonásaira az aggodalom ült ki.
- Nem kéne utána menni? – kérdezte, továbbra is Claire hűlt helyét figyelve.
- Nem hiszem, hogy komolyabb baja lenne – válaszoltam könnyedén, de az én agyamon is átvillant, hogy talán gáz van vele. Aztán ördögi ötlet fogalmazódott meg bennem. – De ha nagyon akarsz, menj utána!
Taylor szinte gondolkodás nélkül felpattant, és utána sietett.

- Szegény fiú – sóhajtottam gúnyosan –, besétált az oroszlán barlangjába.
- Az odújába – helyesbített Robert. – Mi így mondjuk. – A féloldalas mosolyától hevesebben kezdett verni a szívem, és alig bírtam figyelni arra, amit mond. – Honnan származol? – kérdezte hangosan, próbálva túlharsogni a hirtelen felhangosodó zenét.
- Magyarországról – feleltem. Az értetlen tekintetét látva nem tudtam eldönteni, hogy nem hallotta, vagy nem értette, amit mondtam. – Ez Közép-Európában van – magyaráztam, arra gondolva, hogy biztos fogalma sincs, merre található a kis országom.
- Bocs, nem hallottam! – üvöltötte nekem az asztal túloldaláról.

Meguntam, hogy a köztünk fekvő felesleges akadály tovább nehezíti egymás megértését – mintha a nyelvi hátrány nem lenne elég –, úgyhogy gyorsan megkerültem a keskeny faasztalt, és melléültem.
- Szóval, Magyarországról – szusszantottam elégedetten.
- Áh, ott forgattam egyszer. – Elmosolyodtam a szavain. Erről a forgatásról én is sokat mesélhettem volna. – Amennyit láttam belőle, elég szép hely.
- Tudod, kint voltam szinte minden nap, mikor vettétek fel a filmet – vallottam be lesütött szemekkel. Féltem, hogy ő nem fogja ezt olyan lelkesen fogadni. Aztán összeszedtem a bátorságom, és felnéztem rá. Az arca elgondolkodónak tűnt.
- Akkor… ezért lehettél ismerős. Mikor először találkoztunk, valahogy olyan volt, mintha már láttalak volna.

Újra rámosolyogtam, és mesélni akartam a forgatásos élményeimről, de a DJ egy még hangosabb számot tett fel, úgyhogy feladtam a hangerővel vívott harcot.
Bosszúsan legyintettem egyet. Rob bólintott, hogy érti a hallgatásom okát.
Két számot még végigültünk szinte teljesen beszélgetésmentesen, mialatt vártuk, hogy Claire és Taylor visszajöjjenek.

Közben észrevettem, hogy Robert egyre gyakrabban nyúlt az ingzsebéhez. Volt benne valami, amit folyamatosan piszkálgatott; a körvonalait elnézve egy cigarettás doboz.
- Ha gondolod, kimehetünk egy cigire – intettem a fejemmel a mellkasa irányába.
- Dohányzol? – kérdezte meglepődve. Londonban mindig túl hideg volt, hogy kimenjek az utcára, ha füstölni akartam, és győzött a kényelem. De itt L.A.-ben sokkal kellemesebb volt a kinti klíma.
- Csak néha. Ha olyan társaságban vagyok.
Bólintott, majd gyorsan felálltunk az asztaltól, és kimentünk a kijelölt dohányzóhelyre.

Odakint csend és nyugalom honolt – mintha egy másik világba csöppentünk volna. Csak néhány ember lézengett arra, szerencsére ők sem velünk voltak elfoglalva. Vagy legalábbis nem mutatták.
Kizipzáraztam a táskámat, és keresni kezdtem a szürke-fehér dobozt, de sehol nem találtam; mintha a föld nyelte volna el. Aztán eszembe jutott, hogy Claire kezébe nyomtam az egészet, mielőtt elrohant táncolni. Bosszankodva sóhajtottam fel.
- Tudnál adni egyet? – néztem Rá könyörgően. Az ő szájában már ott füstölgött a cigi. – Ennél a bolond lánynál maradt a dobozom.
Rob szótlanul bólintott, majd felém nyújtotta a sajátját. Miután kivettem egy szálat, a tüzét is felkínálta.

Az első slukk ereje nem ért váratlanul – Claire is ezt az erős mérget szívta –, mégis elfintorodtam.
- Szóval kint voltál a forgatáson? – dobta fel újra a témát.
- Igen – bólintottam halványan. – Ott ismertem meg Claire-t is. Nagyon jó buli volt. – Félve rápillantottam. Az arcán enyhe értetlenség tükröződött, úgyhogy bővebb magyarázatba fogtam. – Tudod, mikor épp nem volt semmi látnivaló, akkor rengeteget beszélgettünk, sok új barátot szereztem. A legjobb az volt, hogy senki nem nézett teljesen őrültnek, mert aki kint áll több órán át a hidegben egy színész miatt – mutattam Rá –, az pont olyan bolond, mint én.

Robert elmosolyodott, majd újra beleszívott a cigijébe, és egészen lassan fújta ki a füstöt.
- Megmondom őszintén, én is élveztem azt a forgatást. Kellemes csalódást okoztak a magyar rajongók, mert tényleg nagyon kulturáltak és nyugodtak voltak – merengett el. – Nem féltem tőlük annyira, nem visítoztak olyan sokat.
- Oh, én az egészen csendesek között voltam – jegyeztem meg Neki. Abba mondjuk már nem akartam belemélyedni, hogy anno, mikor a helyszínekre jövet-menet láttam, nem a tisztelet, hanem a csodálat némított el úgy, hogy egyetlen értelmes mondatot se bírjak kinyögni.

Közben mindkettőnk cigije leégett. Robert újra felém nyújtotta a dobozt, és én, megadva magam, kihúztam egy újabb szálat. Egy köhögő rohamot is bevállaltam volna, csak hogy tovább beszélgessünk.
- Itt is Edward miatt vagy, igaz? – kérdezte, utalva a délelőtti TwiConos találkozásunkra.
- Oh, nem – ráztam meg a fejem. – Én Team Jacob vagyok. Steph vámpírjai nem igazán hoznak lázba. Nem igaziak.
- Akkor ki az „igazi” vámpír? – Elnevettem magam a kérdésén.
- Lestat, például. Ő tökös, és vad… és nem tartja vissza az ösztöneit – hevültem bele a témába.
- Ühüm, és akkor a Twilight hogy jön a képbe?
- Nos… hát, Jacob miatt. Egész életemben rajongtam az indiánokért. Ráadásul Jake az elején hosszú hajú, szép, rézszínű, izmos, forró teste van. Sose fáznék mellette – soroltam, s közben beharaptam kicsit az alsó ajkam. A farkasfiú még mindig a gyengém volt.
- Azért a nagy melegben nem lehet olyan jó egy forró test – jegyezte meg felhúzott szemöldökkel.
- Tudom, de erre is van egy teóriám: nyáron vámpírokkal kell kavarni, télen meg farkasokkal.

Robert mosolyogva, de emellett hitetlenkedve megrázta a fejét, aztán elnyomta a cigijét. Én is követtem a példáját, majd visszamentünk a zenétől hangos helyiségbe.
A tekintetemmel vadul kutattam Claire-ék után, de sehol nem láttam őket. Az asztal felé pillantottam, ahol az előbb ültünk, de az is üresen várakozott.
- A cigiért cserébe hozok valamit inni – mondtam Neki hangosan, és reméltem, hogy meg is hallotta.
A box felé intett, hogy odamegy addig.
A pultnál kikértem a két sört, aztán siettem Hozzá, mielőtt valaki felfedezi, hogy egyedül üldögél. Letettem elé az üveget, mire Ő hálásan rám pillantott. Ismét némaságba burkolózva kortyolgattuk a kesernyés italunkat. Közben a DJ viszonylag jó számokat tett fel, és én önkéntelenül is megmozdultam egyik-másik dalnál: a sarkammal ütemesen rugdostam a padot, az ujjaimmal az asztallapon doboltam a ritmust.

Talán a negyedik, ülve végigtáncolt szám után Robert az égnek emelte a tekintetét, aztán a tánctér felé nézett, majd vissza rám. Kérdőn emeltem meg a szemöldököm; el nem tudtam képzelni, hogy mi történhetett. Ő félig felemelkedett a padról, és a doboló ujjaimért nyúlt.
Döbbenten meredtem Rá, miközben elindult a tömegbe, és engem is húzott maga után.
- Mit csinálsz? – Nem voltam biztos benne, hogy hallotta a kérdésem, úgyhogy rántottam egyet azon a kezén, amelyik az enyémet tartotta. Rob rám nézett, majd lehajolt a fülemhez.
- Láttam, hogy nagyon táncolni akarsz.
- Igen, de… – ellenkeztem volna, de nem hagyta, hogy befejezzem.
- Akkor táncoljunk!

Megfordult, és folytatta útját a parkett közepe felé. A kezemet még mindig nem engedte el.
Mikor elég mélyre értünk a tömegben, hirtelen megállt és felém fordult. Megfogta a másik kezemet is.
Hitetlenkedve eszméltem rá, hogy mi történik éppen: Robert Pattinsonnal készülök csörögni. A lábam földbe gyökerezett, az ereimbe mintha betont öntöttek volna, ami lassan megköt bennem, megmerevítve az egész testemet.
Közben Ő mozogni kezdett – amit művelt, azt nagy jó szándékkal sem lehetett táncnak nevezni –, puha, kissé nedves tenyere az enyémhez simult. Széles mosolya, amit rám villantott, egyáltalán nem segített abban, hogy feloldódjak a mozdulatlanságból.
- Táncolj! – utasított kedvesen, és még hevesebben megrángatta a kezemet.

A helyzet abszurditásától felolvadt bennem a görcs. Felnevettem, majd én is átadtam magam a ritmusnak. A táncunk sokkal inkább hasonlított valami régi társastánchoz, mint a mai, modern, diszkókban járt ugrabugrához.
Elcsodálkoztam rajta, hogy milyen hamar megtaláltuk az összhangot; mintha régi, ezeréves barátságot ápolnánk, nem csak pár, futó találkozás lenne a hátunk mögött. A mozdulataink tökéletesen illeszkedtek egymáshoz, nekem pedig az az érzésem támadt, hogy tényleg eltanulta Edwardtól a gondolatolvasást. De valószínűleg csak jól vettük a másik jeleit.

Három dalt végigroptunk, aztán kifulladva intettem neki, hogy leülhetnénk egy kicsit. Ő a pult felé biccentett, úgyhogy különváltunk.
Pár perc múlva megjelent az asztalnál két üveg sörrel, és leült mellém.
- Kösz – mosolyogtam Rá, majd nagyot húztam az italból, hogy erőt merítsek az éjszaka további részéhez.


Egy-két óra múlva már túl voltunk sok üveg sörön, rengeteg szál cigarettán és még több érdekes témán. A bárból kezdtek szállingózni az emberek, de még így is elég sokan maradtunk.
- Vajon hol lehetnek? – kémleltem izgatottan a táncteret, ahol még az este kezdetén eltűntek. Azóta se láttuk őket.
- Lehet, hogy még mindig táncolnak – vonta meg a vállát Robert.
- Ennyi ideje? – kérdeztem kételkedve. Elég régóta itt voltunk már, de egyszer se futottunk össze egyikükkel sem. Nem válaszolt, csak újra megrántotta a vállát.

Kikutattam a mobilom a táskámból, és tárcsáztam Claire-t. A telefon hosszan kicsöngött, de senki nem vette fel. Több mint fél perc után belesípolt a fülembe az utált éles hang.
Frusztráltan sóhajtottam, ahogy visszatettem a készüléket a táskámba.
- Biztos itt vannak még valahol – próbált nyugtatni Robert. – Lehet, hogy csak mindig elkerültük egymást.

Egy újabb fél óra semmittevés-cigizgetés után nem bírtam tovább. Iszonyatosan jól éreztem magam Robbal, de egyre jobban idegesített, hogy nem tudom, mi van ezzel a lánnyal.
Ismét megpróbáltam felhívni, de most sem vette fel.
- Figyelj, én körbenézek egy kicsit, hátha megtalálom őket – mondtam, miközben elnyomtam a cigimet.
- Segítek! – ajánlotta fel. – Több szem többet lát.
- Az biztos – mosolyodtam el, majd visszamentünk, és különválva elkezdtük a kutatást.

Minden lehetséges helyet végignéztem, a tánctértől elkezdve a női mosdóig, de eltűntek, mint szürke szamár a ködben.
Mikor visszaértem, Rob már az asztalnál állt, és tagadóan rázta a fejét – Ő sem talált senkit.
Még egyszer telefonáltam, ugyanazzal az eredménnyel, vagy inkább eredménytelenséggel.
- Megpróbálnád felhívni Taylort? – néztem Rá könyörgő szemekkel.
- Oh, persze. – Elővette a mobilját, aztán pár másodperc után csodálkozva emelte el a fülétől, és rábámult. – Ki van kapcsolva.
Idegesen cüccentettem; ilyen is csak velem fordulhat elő.

Közben a tömeg jelentősen megcsappant – hamarosan zárt a club. Nem sok lehetőségem maradt.
- Menjünk haza! – sóhajtottam lemondóan, majd keresni kezdtem a cetlit, amire a címet írtam. – Talán Claire is otthon van már.
A hátsó zsebem üres volt, pedig határozottan emlékeztem, hogy oda tettem a kis összehajtott papírdarabot.

Lehajítottam a táskám az asztalra, és szédületes sebességgel kidobáltam belőle a cuccaimat.
A holmik nélkül a retikül teljesen üres volt; a papír sehol.
Miközben visszapakoltam, még egyszer tüzetesen átnéztem, hogy nem keveredett-e el valahol a cetli. Majd újra végigkutattam a hátsó zsebeimet.
Rob egy ideig némán figyelte a szenvedésem.
- Mi tűnt el? – kérdezte, mikor feladtam a keresést és reményvesztetten felsóhajtottam.
- A papír, amire a címet írtam. Nincs sehol. Nem tudok hazamenni! – néztem Rá kétségbeesetten, majd előkaptam a telefonom, és újra megpróbáltam felhívni Claire-t. Most is csak hosszan kicsöngött.

Idegesen szorítottam a homlokomra a tenyeremet, s közben azon agyaltam, hogy most mit tehetnék. Nem voltam soha jó a nevek, címek memorizálásában, úgyhogy még az utcát se tudtam volna megmondani. Annyi rémlett, hogy Santa Monicán van.
A városban egyetlen helyet sem ismertem, ahol meghúzhatnám magam, míg Claire szíveskedik felvenni a telefonját.
Nem voltak túl jók a kilátásaim.

Már kezdett komolyan elönteni a kétségbeesés, mikor éreztem, hogy egy puha tenyér végigsimít az alkaromon. Meglepetten pillantottam fel Robra; pár másodpercre el is felejtettem, hogy Ő is itt van. A tekintete mosolygós és bíztató volt, amit nem tartottam indokoltnak.
- Eljössz velem addig a hotelba, amíg elő nem kerül – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Egyszer csak észreveszi, hogy kerested.
- Nem hiszem, hogy… – kezdtem bele a tiltakozásba, de Ő csak megrázta a fejét, belém fojtva ezzel az érveimet.
- Nem engedhetem, hogy egyedül mászkálj valahol. Még a végén bajod esne.

Hálásan néztem a szemébe. Jól esett, hogy egy lovagias férfi a segítségemre sietett a szorult helyzetemben. Bármennyire is szerettem független nőnek lenni, néha kellett valaki, aki megment.
Azért indulás előtt megint megpróbáltam elérni ezt a lányt, eredménytelenül.

Már a taxiban ülve döbbentem rá, ahogy némán figyeltem az elsuhanó házakat, hogy mi is történik éppen. Nem elég, hogy a fél éjszakát a társaságában töltöttem, most még a szállodába is felvisz, merő kedvességből.
Szerencsére Robert kizökkentett szétszórt gondolataim kuszaságából, még mielőtt elkapott volna az idegsokk.
- A hotelnél biztos lesznek fotósok. – Ez tény volt, nem is akartam vitatkozni Vele, úgyhogy csak bólintottam. – Talán úgy lenne a legjobb, ha előbb bemennék én, és csak pár perc múlva jönnél utánam. Ha együtt érkezünk, holnapra minden újság veled lesz tele.

Elmosolyodtam a lehetőségen, hogy egy lapon említhetnek Robert Pattinsonnal, de őszintén megmondva, nem ilyen ismertségre vágytam.
- Rendben – bólintottam a tervre.
- A 602-esben vagyok, de arra a szintre csak kártyával lehet feljönni, úgyhogy majd szólok a portásnak, hogy tudjon rólad.
- Nem fogja kiszivárogtatni a dolgot? – kérdeztem gyanakodva. A bizalmatlanság régi betegségem volt.
- A pénz beszél… vagy épp hallgatásra bír.
- Oh, ez igaz. – Megnyugodtam, hisz egy kis kápé tényleg csodákra képes.
Nem a saját, hanem az Ő hírnevét féltettem elsősorban. Szép kis pletyka kerekedhetne ki belőle, hogy egy ismeretlen, csinosan öltözött fiatal nő sétál fel a lakosztályába az éjszaka közepén.

Mikor a taxi megállt a szálloda előtt, Robert megkérte a sofőrt, hogy engem pár sarokkal arrébb tegyen ki, és – bár nem ismertem jól az amerikai bankjegyeket – egy elég tetemesnek tűnő összeget nyomott a kezébe. A középkorú férfi bármilyen további kérdés nélkül bólintott, aztán Rob kiszállt, mi pedig továbbhajtottunk.
Úgy fél perccel később újra leparkolt, és illedelmesen jó éjszakát kívánt – valószínűleg nagyon sok ropogós dollárt kaphatott.

Lassú, nyugodt léptekkel sétáltam vissza a főbejárathoz. Nem akartam sietni; kellett ez a pár perc, hogy az agyam kitisztulhasson, megpihenhessen egy kicsit.
Teleszívtam magam az éjszakai, kissé már hűvösödő levegővel, ami most kifejezetten jól esett.
Alig hittem el, hogy mire készülök éppen… Roberttel fogom tölteni az éjszakát. Végre nyugodt körülmények között beszélgethetünk. És ki tudja, mit hoz még az este.
Közben gyorsan újrahívtam Claire-t, még mindig sikertelenül.

Mikor megérkeztem a kapuhoz, egy férfi szívélyesen kinyitotta előttem az ólomüveges ajtót.
A bejárati csarnok óriási volt, és hirtelen azt se tudtam, merre induljak a recepcióhoz. A padlót kék-sárga mintás csempe borította, a falak fehérek voltak, vagy éppen barna, természetes fával fedettek. Óriási márványoszlopok törték meg az előcsarnok hatalmas terét.
Nem igazán éreztem magam idevalónak a kopott, sárga cipőmmel, meg az egyszerű ruhámmal.
Az egyik alkalmazott barátságosan odalépett hozzám, és megmutatta, merre van a recepció. Felsétáltam a márványlépcsőn, és rögtön megláttam a hosszú, fa pultot. Egy középkorú férfi fitten és frissen várakozott mögötte, hiába volt már késő éjszaka.
- Jó estét! – köszönt rám.
- Jó estét! Anne Horvath vagyok, Robert Pattinsonhoz jöttem.
- Igen – bólintott, miközben láttam, hogy rápillant egy papírlapra, amire valószínűleg a nevem volt felírva. Aztán elém csúsztatott egy kis plasztikkártyát. – Ezzel mehetsz fel a hatos szintre. Csak a leolvasóhoz kell tartani a kártyát – magyarázta. – De a londiner segít, ha elakadnál. – Biztos látta, hogy eléggé bizonytalan vagyok, azért segített ilyen készségesen. Mindenesetre az arcán és a szavain egyáltalán nem éreztem megvetést, vagy bármi hasonlót. Tiszteletteljes és illemtudó volt. Gyanítottam, hogy ő is sok-sok ropogós dollárt kaphatott Roberttől.

A lift hamar felért a hatodikra, én pedig izgatottan szálltam ki, főleg, hogy fogalmam se volt, merre tovább. De természetesen Rob már az ajtóban állva, mosolyogva várt.
Beléptem, és egy gyönyörű, ízlésesen berendezett nappali tárult a szemem elé. Csak éppenséggel személytelen volt, és emiatt kissé hűvös. Nyomokban sem lehetett felfedezni benne otthonosságot, vagy a lakója kéznyomait.
- Igazán szép szoba – jegyeztem meg egykedvűen. A gondolataim kiülhettek az arcomra.
- Nagyon gáz, ugye? – nézett rám Robert fancsalin.
- Eléggé – vallottam be őszintén. – Alváshoz biztos jó, de… ha neked lennék, én biztos nem szívesen tölteném ilyen helyeken a szabadidőmet.
Rob pillantásán látszott, hogy pontosan kitaláltam az érzéseit.
- Már kezdem megszokni. Évek óta csak hotelekben élek. – A hangja inkább beletörődést mutatott számomra, és nem megszokást.
- Nincs olyan hely, amit otthonnak neveznél?

Pár másodpercig elgondolkozott, majd alig láthatóan megrázta a fejét.
- Nem igazán. Feleslegesen nem akarok egy lakást bérelni, ahová pár havonta tudok csak „hazamenni”. Különben is, a szüleimnél vár a régi szobám, ha hosszabb ideig Londonban vagyok és már unom a fényűző lakosztályokat – mosolyodott el. – Te otthonodnak hívod, ahol Londonban laksz? – A kérdésében nem éreztem semmiféle gúnyt, inkább csak kíváncsiságot.
- Próbálkozom. Már elég jól berendeztem. Igazából csak egy szoba, de benne vagyok én. – Ránéztem, hogy vajon érti-e, amit mondani akarok. Úgy tűnt, hogy igen, de azért folytattam. – Az álmaim, a vágyaim, az emlékeim. Bár az igazi otthon még Magyarország. Ott van egy tökéletes lány-szobám – nevettem fel.
- A családod ott él?
- Igen, ők maradtak. A bátyám már a barátnőjével lakik, az anyukám pedig a régi házunkban.
- És az apád?
- Fogalmam sincs, mi van vele – feleltem könnyedén. – Elég csúnya válásuk volt.
- Oh, ne haragudj – szabadkozott gyorsan.
- Semmi baj. Szerencsére engem nem viselt meg annyira. Már elég idős voltam akkor – nyugtattam meg. – Viszont nagyon ügyesen elterelted a témát – mutattam rá.
- Nem fogod annyiban hagyni, igaz? – Amilyen savanyú képet vágott, egy pillanatra elgondolkoztam, de végül megráztam a fejem.
- Nem is vágysz olyan helyre, ahol otthon lehetnél? – faggattam tovább, reménykedve, hogy a kérdéseimet nem veszi zaklatásnak. Egyszerűen csak minden érdekelt Vele kapcsolatban. Mindent tudni akartam Róla, és azt Tőle akartam tudni.
- Dehogynem. De most felesleges lenne. Folyton úton vagyok, csak pénzkidobás lenne. Ráadásul, ha egyszer megtalálnák a rajongók vagy a fotósok, már nyugtom se lenne.
- Ez igaz. Elég őrültek tudunk lenni néha – jegyeztem meg mosolyogva.
- Ne sorold magad közéjük! Te kifejezetten normális vagy.
- Nem mondanád ezt, ha komolyabban ismernél – néztem mélyen a szemébe.
- Miért? – Nem szakította meg a kontaktust, miközben kérdezett.
- Mert én teljesen bolond vagyok. Csak próbálom visszafogni magam, hogy ne ijesszem meg azokat, akik még nem maradandó barátok.
- Velem nem kell, hogy visszafogd magad.

Nem akartam válaszolni, csak megráztam a fejem. Ha tudná, hogy szívem szerintem mit csinálnék most Vele, nem mondana nekem ilyeneket. De aztán mégiscsak kibuktak belőlem a szavak.
- Talán majd egyszer te is megláthatod azt az oldalamat. Ha már elég jól ismerjük egymást.

Már nyitotta a száját, de a felhangzó erőteljes kopogás beléfojtatta a mondandóját.
Kérdő tekintettel kaptam a fejem az ajtó felé.
- Ki lehet az? – suttogtam Neki.
- Ne aggódj, valószínűleg csak a szobaszerviz! Meghozták a vacsoránkat. Vagy reggelinket.
Kinyitotta az ajtót, majd a fiú kezébe nyomott egy bankót, és intett neki, mielőtt az beléphetett volna.

Miközben Rob betolta a tálaló kocsit az asztalhoz, előkaptam a mobilom és újra felhívtam Claire-t. Persze nem vette fel.
Ahogy a fülembe sípolt a „hagyj üzenetet” hang, új gondolat fogant meg az agyamban… Taylor!
- Gondoltam, biztos éhes vagy már – fecsegett tovább –, úgyhogy amíg vártalak, rendeltem kaját.
Csak most, hogy megemlítette az éhséget, vettem észre, hogy tényleg az vagyok. De egyelőre jobban érdekelt, ami eszembe jutott.
- Taylor visszajött a hotelba? – kérdeztem rá, miközben én is az asztalhoz mentem, és segítettem Neki teríteni.
- Nem – válaszolta, és felnézett rám. – A portás azt mondta, nem látta megérkezni, és nem is vette fel a kulcsát.
- Érdekes – mosolyodtam el féloldalasan. – Szerinted együtt vannak valahol?
- Biztos vagyok benne. Ha Taylor akar valamit vagy valakit, azt megszerzi.
Felkuncogtam.
- Nem hinném, hogy Claire nagyon tiltakozna, vagy kéretné magát.

Közben Robert mellém lépett, és kihúzta nekem a széket.
Felhúzott szemöldökkel néztem Rá, mire biccentett, hogy foglaljak helyet. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy néha rátör az úriember, és úgy viselkedik, mint egy gáláns lovag.
Gyorsan leültem, és megvártam, míg Ő is helyet foglal, csak utána kezdtem leemelgetni a fém fedőket a nagy tányérokról.
A legegyszerűbb ételektől az ínyencségekig minden volt a tálalón. Hirtelen azt se tudtam, miből válasszak. Végül a jól ismertnél maradtam, ami nem okozhatott túl nagy meglepetést: alaposan megszedtem a tányérom tojásrántottával, és vettem hozzá egy bucit is.
- Bon apetite! – mosolyogtam Robertre, aki az asztal túloldalán szintén azon vacillált, hogy mit egyen. Aztán meglátta a szépen sorakozó pizzaszeleteket, és abból vett el hármat.
- Jó étvágyat neked is!

Némán kezdtünk el enni, de pár perc után Rob megtörte a csendet.
- Hogy haladsz az álláskereséssel?
Gyorsan lenyeltem a falatot, ami épp a számban volt.
- Már nem keresek, megtaláltam. Egy Peter nevű kisfiúra fogok vigyázni – meséltem Neki. – Az apja magyar, úgyhogy kifejezetten magyar babyszittert kerestek, hogy több helyről hallja a nyelvet.
- Gratulálok! Ezt meg kell ünnepelni! – Rob felpattant az asztaltól, a minibárhoz ment, és kivett két sört. Az egyiket a kezembe adta, aztán összekoccintotta az üvegeinket. – Most csak ennyivel tudok szolgálni, de Londonban beülhetnénk majd rendesen valahová a fiúkkal.
Rábólintottam az ötletre, miközben tovább falatoztam.

Kezdtem enyhén bódultnak érezni magam, de nem tudtam, hogy az elfogyasztott alkoholmennyiségtől, vagy attól a furcsa, kellemes hangulattól, ami egész éjjel uralkodott közöttünk.
Robert úgy viselkedett, mintha ezer éve ismernénk egymást: barátságos volt, segítőkész, érdeklődő. Alig tudott rólam valamit, mégis meghívott a szobájába, hogy ne legyek egyedül. Sőt, emlékezett azokra a dolgokra is, amit egy hónapja épp csak elejtettem Neki.
Sejtettem, hogy bizonyára mindenkivel ilyen figyelmes, mégis jól esett, hogy én is kaphattam belőle egy kicsit. De igyekeztem figyelmeztetni magam, hogy feltehetőleg bárki másnak is megtette volna ezt.

Már majdnem befejeztük a késői vacsorát – vagy korai reggelit –, mikor a dohányzóasztalon hagyott telefonom megcsörrent.
Izgatottan siettem érte. Lendületből vettem volna fel, de közben a kijelzőre nézve rájöttem, hogy csak egy SMS jött. Valami vacak hirdetés.
Ahogy visszafordultam, rögtön feltűnt Rob döbbent arca.
- Ez mi volt? – kérdezte furcsa hangsúllyal, amit nem tudtam mire vélni.
- Csak egy reklám-üzenet.
- Nem az – rázta meg a fejét –, a csengés…

Zavartan jöttem rá, hogy a telefonom hangos üzemmódban van és SMS-t kaptam.
Éreztem, hogy az arcom tűzvörösre vált, miközben megpróbáltam valami értelmes, elfogadható magyarázatot találni. Ami persze nem létezett.
Alig mertem felnézni a padlóról az arcára, hogy lássam, még a hitetlen, vagy már a dühös fázisban van.
De egyik tippem se jött be; a szája sarkában félmosoly ült, és kék szeme is vidáman csillogott, amitől a gyomromban megindultak a pillangók.
- Ez Linda hangja volt a forgatásról?
- Nem – ráztam a fejem –, ez Claire hangja. Nagyon élethűen tudta utánozni – vallottam be halkan.

Ha már a kezemben volt a mobil, újra megpróbáltam elérni a barátnőmet, de még mindig nem vette fel. Már nem is számoltam, hogy hányszor hívtam.
Közben Rob eltűntette az utolsó szelet pizzáját, és elégedetten dőlt hátra a székben.
- Egy cigi? – nézett fel rám. Örültem a kérdésnek, mert kezdtem kínosan érezni magam, hogy csak állok az asztal mellett kukán.
- Ok – bólintottam. – Figyelj, nincs véletlenül valami gyengébb cigi dugiban a szobában? Ettől lassan kiköpöm a tüdőm – mosolyodtam el.
- Sajnos azzal nem szolgálhatok. Milyet szívsz egyébként?
- Ultra-gyengét.

Kimentünk az erkélyre, és csodálkozva vettem észre, hogy már hajnalodik. Az ég rózsaszín, kék és a sárga egy különös árnyalatában pompázott, megfestve az eredetileg fehér pamacsfelhőket is. Gyönyörű volt.
Megborzongtam a vékony kis felsőmben; egyrészt a varázslatos látványtól, másrészt a Los Angeles-i hajnal sem volt épp túl meleg. Robert felkapott egy plédet a székről, és a vállam köré terítette.
- Köszönöm – suttogtam Neki.
Szelíd meghittség telepedett körénk, ahogy hallgattuk az alattunk zakatoló várost.

Pár pillanatig még a napfelkelte fényeiben gyönyörködtem, s közben éreztem, hogy Ő az én arcomat tanulmányozza. Egészen zavarba ejtő volt, hogy a tekintetét magamon érzem.
Kérdő pillantással fordultam felé.
- Azon gondolkozom, hogy miért pont a babyszitterkedést választottad?
- Szeretek gyerekekkel foglalkozni. Tudod, eredetileg óvónő vagyok, csak Angliában nehéz úgy elhelyezkedni, hogy egyetlen angol gyermekdalt sem ismerek – magyaráztam Neki.
- Óvónő? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.
- Óvónő – bólintottam mosolyogva. Ő is a tipikus, számomra már megszokott módon reagált, mikor meghallotta a szakmám.
- Az izgalmas lehet – jegyezte meg.
- Az is – feleltem, majd belekezdtem néhány hajmeresztő óvodai történetbe.

--*-*--

Már teljesen világos volt, mikor a telefonom újra megcsörrent – addig negyedóránként hívogattam Claire-t –, és végre visszahívott.
- Élsz még? – hallottam meg aggódó hangját.
- Nem, a szellemem vette fel a telefont – gúnyolódtam. – Hol a francban vagy?
- Öhm… Itthon. És te?
- Micikével a hotelszobában.
- Miért nem jöttél haza? – kérdezte értetlenül.
- Ahm… elhagytam valahol a címet – vallottam be halkan.
- Miss Lúzer.
- Taylor nálad van? – tértem át a másik dologra, ami nagyon foglalkoztatott.
- Miből gondolod?
- Nincs a szállodában, és őt sem lehet elérni. – Nah, ebből nem fogja tudni kimagyarázni magát.
- Öhm, igen, az ágyamban fekszik, és éppen rám mosolyog. – Hallottam a hangján, hogy ő is ezt teszi.
- Kapd be! – sóhajtottam frusztráltan. – Lediktálod a címet? Hazamennék végre. – Gyorsan felírtam az utca nevét és a házszámot, majd Robert felé lebegtettem a papírt. – Oké, akkor mindjárt indulok.

Mérgesen tettem le a telefont.
- Ki fogom nyírni, ha hazaértem – füstölögtem hangosan.
- Most mit mondtál? – mosolygott rám Rob.
Ekkor esett csak le, hogy nem váltottam vissza a magyarról. Gyorsan elismételtem Neki angolul is a nem épp kedves szavaimat.
- Hívnál nekem egy taxit? – tettem még hozzá, már egy kicsit nyugodtabban.
- Persze – indult a szobában található vezetékes telefonhoz. – Hazakísérlek.
- Oh, igazán nem szükséges – hárítottam a felajánlást. Egy kocsiba be – és kiszállás talán nem jelent megoldhatatlan feladatot.
- Ragaszkodom hozzá – mondta határozottan. – Legalább Taylort is elhozom visszafelé jövet. – Válaszolni akartam, de Ő közben felemelte a kagylót és benyomott pár számot. Alighanem a recepciót hívta.
- Én… visszahívom Claire-t – hebegtem zavartan, mire csak bólintott egyet.

Ismét elővettem a mobilom, és gyorstárcsáztam.
- Ugye nem hagytad el megint a címet? – szólt bele pár csöngés után.
- Nem, vigyázok rá – nyugtattam meg. – Taylor ott van még?
- Igen. Miért?
- Maradjon is nálad! Rob jön velem, majd visszafelé elhozza – magyaráztam.
- Rendben.
Letettem a telefont, és sóhajtva megmozgattam a nyakam. Kezdtem már érezni a 24 órás ébrenlétet.
- Öt perc, és itt a kocsi – nézett rám Robert. – Addig… talán… lemehetnél…
- Oh, persze, a fotósok. Merre…?
- Indulj el jobbra, ha kiléptél a kapun, és felszedünk.

Zavartan indultam el a lifthez.
Furcsa volt az egész helyzet. Legfőképp az, hogy Rob ilyen határozott tud lenni, ha akar. Nem tűrt ellentmondást, bármilyen kicsi dologról is volt szó. Vagy talán pont ezért; egy ilyen apróságon felesleges lett volna civódni.
Azon már meg se lepődtem, hogy megint lovagiasan viselkedik – egész éjjel azt tette.

Kifele menet halkan elköszöntem a portástól és az ajtónál álló férfitől, majd jobbra vettem az irányt.
Lassan sétáltam csak, közben hagytam, hogy a langyos, sós tengeri levegő elárassza a tüdőmet és minden porcikámat. Az angliai folyton párás környezet után kész felüdülés volt ez a szárazabb klíma.
Nem fogtam még fel teljesen, ami itt történt. Igazából azt sem tudtam biztosan, hogy történt-e valami… Együtt töltöttük az egész éjszakát, de csak, mint két barát; jót beszélgettünk, ettünk, ittunk. Ennyi.

Két-három sarkot mentem még csak, mikor lefékezett mellettem egy sárga autó, és Robert integetett ki belőle. Gyorsan bepattantam mellé hátra, majd a sofőr indult is tovább.
- Nem szerettél volna inkább pihenni a fárasztó éjszaka után? – kérdeztem Tőle bűnbánóan, mikor nagyot ásított.
- Áh, valahogy kibírom majd estig. Jó sok kávéval. Az az egy óra már nem segített volna túl sokat. – Értetlenül néztem a szemébe. – Kilenckor már indulunk, és addig el kell készülnöm.
- De hát… – Rápillantottam a kocsi digitális órájára. – Hét múlt!? Istenem, ne haragudj, hogy elraboltam az egész éjszakádat!
- Ne aggódj! Kifejezetten jó volt veled beszélgetni, és tényleg nem szívesen hagytalak volna egyedül kóborolni – intette le a bocsánatkérésemet. – Legalább jobban megismertelek. – Elmosolyodtam a gondolatra; jobban ismerjük egymást. – Lenyugodtál már kicsit?
- Azt hiszem – válaszoltam kételkedve, miközben kinéztem az ablakon.
- De nem fogod tényleg megölni, ugye? – nézett rám aggodalmasan.
- Még nem tudom biztosan – mondtam sötéten. Egyrészt dühös voltam Claire-re, hogy egész éjszakára eltűnt, és azt se tudtam él-e még, másrészt viszont így Roberttel tölthettem elég sok időt. A harag és a hála különös kettőssége munkált bennem.
- Ne tedd! Nem fogok fűrészt csempészni neked a börtönbe.

Mielőtt bármit válaszolhattam volna, a taxi fékezett, és közölte a sofőr, hogy megérkeztünk.
- Ez az, ugye? – kérdezte Rob, mikor kiszálltunk.
- Aham – bólintottam, és már nyomtam is a csengőt.

Pár pillanattal később kitárult az ajtó, és Claire a nyakamba vetette magát. De ennyivel nem tudott megpuhítani.
- Jól ott hagytál, basszus! – szidtam le.
- Nem sejthettem, hogy el fogod hagyni a címet. Legközelebb a homlokodra írom – mondta, miközben bementünk a konyhába, ahol Taylor ácsorgott elveszetten. Rob felhúzott szemöldökkel kémlelte az arcát.
- Indulhatunk?
- Aha. – Mintha vonakodást hallottam volna ki a hangjából.
- Sziasztok! – vakkantotta oda nekik Claire valami furcsa, elrontott torokköszörülés után.

Aztán a legfurcsább dolog történt, amit csak ilyen nagyon hajnalban el tudtam volna képzelni: Taylor ellökte magát a pulttól, és egy egyszerű puszit adott az arcára, miközben elköszönt tőle.
Robbal összevillant a tekintetünk, de egyikünk sem értette, hogy most mi folyik itt.

A bejárathoz kísértem a fiúkat – Claire úgy tűnt, egy életre a konyhában ragadt.
- Hívlak… – fordult felém Rob, ahogy kitártam nekik az ajtót.
- Ne! – tiltakoztam hevesen, mielőtt végigmondja. – Ne ígérj semmit, akkor nem szeged meg! – mosolyogtam Rá. – Sziasztok!

Még végignéztem, ahogy visszaszállnak a taxiba, és a sofőr elhajt. Nagyot sóhajtva sétáltam vissza a konyhába. Erőteljesen próbáltam gátat szabni a növekvő, eddig jól elfojtott megőrülésnek.
A pultnak támaszkodva a sokkos Claire várt.
- Basszus! – suttogta tágra nyílt szemekkel.
- Na, mi volt?
- Szerinted? – nézett rám, mintha teljesen egyértelmű lenne a dolog. Pedig nem volt az. Főleg ennyi nem-alvás után.
- Szerintem túl régóta vagyok fent ahhoz, hogy találgassak!
- Vágjak a közepébe, vagy az elejétől szeretnéd hallani? – húzta tovább az időt.
- Mindegy, csak hadd kerüljek előbb vízszintesbe! – kértem fáradtan.

Besiettünk az egyik vendégszobába, ahol szerencsére nagyjából meg volt ágyazva. Gyorsan ledobtam magamról a cipőm és a farmerom, majd bedőltem a hűvös ágyba.
- Kezd az elején! – kértem, mielőtt újra magába zuhan.
- Figyelmeztetlek, lesznek benne fekete foltok. – Már csak bólintani bírtam, annak jeléül, hogy mindegy, csak lásson már hozzá. A fáradtság meglepő hirtelenséggel tört rám, eltompítva minden érzékemet. – Szóval, táncoltam, és egyszer csak ott állt mögöttem. Nem vettem észre, és sikeresen ráléptem a lábára, ahogy megfordultam. Aztán filmszakadás…

A hangja lágyan zsongott a fülembe, amitől az egész testem nehéz lett, és mintha valami láthatatlan erő húzott volna a sötétségbe…

--*-*--

Elmerengve álltam a bőröndöm felett. Még sehol nem tartottam, pedig holnap utazok haza, és azt se tudtam, hogy fogok mindent elpakolni. Már idefele is épphogy elfértem a kisebbik táskában, ráadásul most még egy-két új szerzeményt is bele kellett passzíroznom. Köztük az új hippi szoknyámat, ahogy Claire hívta. Vasárnap szereztem, mikor körbejártuk Los Angeles bevásárló utcáit. Ahogy megláttam a kirakatban, rögtön beleszerettem; egészen a bokámig leért, bézsszínű volt, az alján tüllel és több réteg fodorral. Az ára persze elborzasztó volt, de nem bírtam otthagyni.

Akkor még reménykedtem benne, hogy valamelyik twilightos eseményre felvehetem, mert Claire nem gondolja teljesen komolyan, amit péntek este kitalált, miután felébredtünk és leadta nekem az egész sztorit.
De ő besztrájkolt, és tényleg nem volt hajlandó olyan helyre menni, ahol Taylor ott lehetett, hiába győzködtem, fenyegetőztem és hisztiztem. Nem akart találkozni vele… bár szerintem csak nem mert.
Végül annyit sikerült elérnem, hogy elvitt a Santa Monica Pierre, meg a Walk of Fame-re. Sőt, a Hollywood feliratok is megnéztük.
Valamilyen szinten meg tudtam érteni Claire indokait, mégis kicsit – nagyon – szomorú voltam, hogy így nem láthatom újra Robot se.

Épp megint elmerültem volna a szállodai emlékeimben, mikor meghallottam Claire hangját a konyhából.
- Gyere, lefőtt a kávé! – kiáltott be.
Kimentem hozzá, és letelepedtem az asztalhoz.
- Majdnem kész vagyok a pakolással – újságoltam neki melankolikusan.

Claire letette elém a forró tejeskávét, és a sajátjáért ment, mikor csörögni kezdett a telefonom.
Megállt bennem az ütő, ahogy megláttam, ki a hívó.
- Hello! – szóltam bele izgatottan.
- Látod, felhívtalak! – hallottam meg mosolygós hangját a vonal másik végéről.
- Igen, meg is lepődtem rajta – jegyeztem meg gúnyosan.
- Igazából Taylor nyúzott, hogy hívjalak fel.

Claire kíváncsian figyelte, ahogy társalgunk, majd felém tátogta, hogy „Ki az?”.
„Micike” – gesztikuláltam vissza neki. Láttam, ahogy a pupillája kitágul a döbbenettől.
- Na, szép! Megint nem saját akaratodból beszélsz velem – szidtam meg játékosan.
- De, én is akartalak hívni – magyarázkodott. – Csak kicsit később. Viszont Taylor már nem bírt magával, mert nem jöttetek több eseményre. Remélte, hogy láthatja még Claire-t…
- Claire megőrült, és nem volt hajlandó bárhová is menni – magyaráztam az elmaradásunk okát.
- Szerinted benne lenne, hogy ma este találkozzanak?
- Szerintem ezt beszéld meg vele!

Claire felé nyújtottam a telefont, mire ő hevesen megrázta a kezét és a fejét. Már eléggé untam, hogy nem oldja meg a dolgokat maga körül, meg hogy némán epekedik csak Taylor után, úgyhogy egyszerűen a kezébe nyomtam a készüléket. Épp itt az ideje pontot tenni az ügy végére.

Feszülten figyeltem, mit beszél vele. A köszönés után még sápadtabb lett, mint eddig volt, amit nagyon furcsálltam.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lett volna újra találkoznunk – mondta a telefonba. Szerintem egyedül ő volt ezen a véleményen. – Nem hiszem, hogy… – elhallgatott egy pillanatra, pedig szinte képtelenség őt elhallgattatni. – Hát, esetleg ma este eljöhetnétek hozzám megint. Robbal együtt.
Itt vesztettem el a fonalat. Most vagy Claire zizzent meg, és már nem tudja, kivel beszél, vagy… Kivel beszél? Lehet, hogy Robert is megunta a postagalamb szerepet?
Hallottam, hogy mond még valamit, de nem fogtam fel, annyira elmerültem a rejtély felgöngyölítésében.

Aztán Claire egy nagy sóhaj kíséretében letette a telefont.
- Na, mi van? Mi van? – faggattam izgatottan.
- Basszus, basszus, basszus! Ide fognak jönni este! – visította a fülembe.
- Mi van?! – Ledöbbentem. Nem voltam felkészülve rájuk.
- Duplarandink lesz! Muszáj leülnöm! – csúszott le Claire a konyhakőre.
- Hozzak neked egy Sanaxot? – kérdeztem gúnyosan mosolyogva, mikor visszanyertem a lélekjelenlétem.
- Nem is rossz ötlet. A fürdőben van a nyugtatóm – nézett fel rám a csempéről.
- Most komolyan?
- Aha. A legfelső polcon találod.

Teljesen sokkolva mentem ki a gyógyszerért. A tükrös szekrénykében hamar megtaláltam a dobozt. Miközben bevittem neki, átfutottam a betegtájékoztatót. Egész ártalmatlan, kizárólag gyógynövényekből álló szernek tűnt.
Claire hálásan fogadta a tablettát és a pohár vizet, amit lenyújtottam neki a földre.
- Azért egy cigit szívjunk el! – mondta, miután lenyelte a fehér pirulát.
Elmosolyodtam, és lelkesen bólintottam az ötletre.


A délután további részére csak nagyjából emlékeztem. Valahogy az egész összefolyt egy nagy, sűrű masszává. A pakolás, a rendrakás, az ágyazás – mindent rohamléptekkel csináltunk, mintha egy rabszolgahajcsár állna mögöttünk korbáccsal. Aztán mikor kész lettünk az összes dolgunkkal, nem tudtuk, mihez kezdjünk magunkkal, és csak besózva lézengtünk a házban. Még az étkezést is kihagytuk; mindkettőnk gyomrában egy nagy kő foglalt helyet, ami mellé semmi kaja nem fért el.

Már jócskán besötétedett, mikor a konyhában nekiálltunk kicsomagolni a chipseket, meg a csokit. Elgondolkozva figyeltem a nem épp egészséges és tápláló kajákat.
- Gondolod, hogy esznek, mielőtt idejönnek? – kérdeztem töprengve.
- Remélem, nem feltételezik, hogy meleg vacsorával fogjuk várni őket. – Elvigyorodtam Claire szavain, mialatt felkaptam az egyik tálat, és bevittem a nappaliba. Ő is sietett utánam egy másik tányérral.

Épp az innivalókat készültünk behozni, mikor megszólalt a csengő. Claire megszorította a kezem, de nem mozdult többet; szinte úgy kellett elráncigálnom az ajtóig. Mielőtt kinyitottam, rápillantottam, és jeleztem neki, hogy vegyen egy nagy levegőt. Csak akkor nyúltam a kilincsért, miután megtette.
Kint Taylor állt elől. Ahogy meglátta Claire-t, céltudatosan odalépett hozzá, és egy puszit nyomott az arcára. Aztán elindultak a nappaliba.
- Gyertek beljebb! – szólt nekik magabiztos hangon Claire.
Összevont szemöldökkel néztem utánuk; hová tűnt a félénk, tétova kislány, aki egy perce még mellettem állt? Megráztam a fejem, és utánuk mentem.

A nappaliban Rob azonnal észrevette a teraszajtót, és vágyakozva pillantott felé.
- Nem bánnátok, ha kimennék elszívni egy cigit?
- Jövök veled! – vágta rá rögtön Claire.
Elindultunk kifelé. Barátnőm útközben lekapta a könyvespolcról az én cigis dobozomat. Viszont így ott maradt a kék Camel. Láttam Rob szemének a villanásán, hogy észrevette a csalást.
- A másik doboz kié? – kérdezte gúnyosan mosolyogva. Szerintem nagyon hamar levágta, hogy mi folyik itt.
- Jól van, na, az enyém! – morogta bosszúsan Claire, majd odadobta nekem a dobozomat, és elvette a sajátját.
- Taylor, ne maradj itt bent egyedül, gyere ki velünk! – néztem rá szendén, mintha nem lenne semmi hátsó szándékom. Tényleg nem szerettem volna, ha a nappaliban egyedül ácsorogva kell megvárnia, hogy végezzünk.

Az első pár slukk után Claire szemében valami furcsa fény csillant. Túl jól ismertem már, úgyhogy tudtam, ez nem sok jót jelent.
- Lehet egy rajongói kérdésem? – pillantott Robra ártatlanul. Sejtettem, hogy valahogy vissza fog vágni nekem.
- Persze – biccentett Ő.
- Csak így egymás között. Együtt vagy Kristennel? – kérdezte köntörfalazás nélkül, végig az én tekintetemet figyelve.
- Claire, ne faggasd már! Ez az ő magánügyük! – szóltam rá morcosan. Ez fájt. Főleg, hogy Rob nem adott egyértelmű választ.
- Ti nem olvassátok az újságokat?
- Nem. Utálom a bulvár szennylapokat – vágtam rá hevesen. – Egyáltalán nem az igazságot írják, hanem azt, ami a sok pletykaéhes olvasót odavonzza. És ha az ember nem nyilatkozik, akkor is úgy hozzák le, mintha megtette volna. Borzalmas, mocskos, hazudozó népség!
- Jól van, jól van, nyugi! – próbált meg csitítani Claire.

Közben leégett a cigink, és elindultunk vissza a nappaliba.
Mikor a fiúk beléptek, megfogtam Claire karját, és visszatartottam.
- Ez meg mi volt? – kérdeztem tőle magyarul. A hangom kissé feszülten csengett.
- A kisfarkas már megvolt, kíváncsi voltam, hogy a vámpírfickónál mik az esélyeim?!
- Hé, hé! Őt én akarom becserkészni! – vicceltem el a dolgot, bár legbelül rosszul esett, hogy a kapcsolatukat nem erősítette meg. De nem is tagadta.

- Mit hozhatok inni? – nézett a fiúkra Claire, mikor helyet foglaltak a kanapén.
- Mi van? – kérdezett vissza Rob.
- Sör, bor, whisky, martini, tequila – sorolta Claire. – Neked direkt vettem multivitaminos gyümölcslét – nézett Taylorra.
- Én a szokásosat kérném – mosolygott felém Robert. Ettől a mondattól kicsit megbocsátottam a Kristenes hallgatást… volt „szokásos” italunk.
- És te?
- Jó lesz a gyümölcslé – bólintott Taylor.
- Felrázva, nem keverve… – tette hozzá Claire gúnyosan.

Kimentünk a konyhába. Én rögtön a hűtőhöz léptem, és kivettem két sört. A végén egész megszeretem ezt az italt – tűnődtem el.
Claire közben egy nagy pohárba gyümölcslét töltött, majd magának Martinit egy másikba. Aztán gyorsan kinyomott egy tablettát az asztalon heverő levélből, és leküldte a piával.
- Hosszúnak ígérkezik az este – jegyezte meg a fejcsóválásomra.

Mikor visszamentünk az italokkal, és mi is letelepedtünk, egy pár, hosszú percnyi némaság állt be. Kíváncsian vártam, hogy ki fogja megtörni ezt a fagyos hallgatást. Végül Taylor nem bírta tovább.
- Beszélhetnénk egy kicsit négyszemközt? – kérdezte barátnőm felé fordulva.
Claire bólintott, és egyetlen szó nélkül bement a hálószobájába, Taylorral a nyomában.

- Azt hiszem, ma a vendégszobában fogok aludni – néztem tűnődve utánuk.
- Gondolod? – kérdezte kételkedve.
- Persze – bólintottam. – Megint egymásnak fognak esni. Jó értelemben. – A pillantásom felé fordítottam. – Megnézünk addig valami filmet? – mutattam a TV irányába.
- Aha, benne vagyok.

Kiválasztottuk a DVD kínálatból talán az egyik legkomolyabb, legmélyebb filmet, amit csak lehetett.
Nem nagyon beszélgettünk a nézése közben – a cselekmény elég bonyolult és kibogozhatatlan volt, és ha egy pillanatra nem figyeltem oda, máris elvesztettem a fonalat –, kivéve, amikor valamit nem értettünk. A nasi viszont szépen fogyott.

Pont az egyik legizgalmasabb jelenetnél jártunk, mikor Taylor visszajött a nappaliba.
- Rob, nem fontos megvárnod – közölte halkan. – Szerintem reggel majd egyenesen innen megyek a Press Junketra. – Látszott rajta, hogy zavarban van, amiért ilyen nyíltan együtt tölti az éjszakát egy nővel.
- Rendben – biccentett neki Robert megértően, mire Taylor visszasietett a szobába. – Azért végignézhetnénk, ha már eddig eljutottunk – fordult hozzám.
- Oh, persze. – Újraindítottam a kimerevített filmet, de innentől fogva nem igazán kötött le. Nem is nagyon emlékszem, hogy a szereplők hogyan jutottak el a végső megoldáshoz.

Csak az forgott a fejemben, hogy Claire és Taylor most bent a szobában valami nagyon kellemessel lehet elfoglalva, és hogy én itt ülök a kanapén Roberttel.
Hiába örültem tiszta szívemből nekik, és hogy valószínűleg leküzdötték a bolond lány képzelt kifogásait, mégis elfogott kicsit a féltékenység. Nem Claire-t vagy Taylort irigyeltem, hanem az egész helyzetet. Hogy vannak és lesznek egymásnak. Vagy legalábbis reméltem, hogy erről van szó, és a „Cicafiú” nem nyírta még ki a barátnőmet. Talán épp most ássa el a kertben – futott át az agyamon.

Néha észrevétlenül Robertre pillantottam, és próbáltam tanulmányozni a vonásait. Ő még elég aktívan nyomon követte a történetet; a szemöldökét összevonta, ahogy koncentrált, az ajkai egy-egy résznél összefeszültek.

Olyan hirtelen lett vége a filmnek, hogy csak pislogtam. Rob észrevehette az értetlenségemet, mikor felém fordult, mert elnevette magát.
- Elvesztél?
- Totálisan – vallottam be őszintén. – Fogalmam sincs, hogy mi lett a szerelmesekkel – ráztam meg a fejem. – Vagyis… szerelmesek voltak, ugye?
- Igen – bólintott Rob, majd lassan felkelt a kanapéról. Látszott rajta, hogy vonakodik, és nem igazán tudja, mit mondjon. Én sem tudtam. Aztán felvillant egy eszelős ötlet.
- Nincs kedved itt maradni? – Igyekeztem könnyed, spontán hangot megütni. – Elég késő van már. Megágyazhatok itt kint neked.
- Nem tudom… igazából… – keresgélt valami kifogás után. Nem mondott határozottan nemet, úgyhogy tovább próbálkoztam.
- Talán jobb lenne, ha itt lennél reggel, hogy Taylor biztos időben elinduljon. – Még mindig nem volt teljesen meggyőzve, de már csak a teste mutatta, hogy habozik, szavakkal nem mondta. – Ne aggódj, nem fogok rád mászni az éjszaka közepén! Ígérem!
- Jó, rendben – egyezett bele megadóan.
- Legalább viszonozhatom a múltkori vendéglátást – mosolyodtam el. – Hány kispárnát kérsz?
- Minimum kettőt – vigyorgott vissza rám.

Szerencsére elég jól kiismertem már magam a házban, így nem kellett túl sokat kutatnom a tiszta ágyneműk után.
- Szükséged van még valamire? – kérdeztem Tőle, miután kész lettem.
- Nem hiszem. Köszönöm! – Leült a frissen vetett „ágyára”. – Jó éjszakát!
- Aludj jól! – Kifelé menet felkapcsoltam Neki az egyik halvány fényű falilámpát. Hallottam, hogy az ajtó felé fordul, ahol álltam.
- Honnan tudtad? – A hangja kíváncsian csengett.
Visszanéztem Rá, egyenesen bele a szemébe. Pár pillanatig némán bámultuk egymást.
- Jó éjszakát! – mondtam Neki, majd megfordultam, és bementem a vendégszobába.

Gyorsan megágyaztam magamnak is, és befeküdtem a puha takaró alá, még mielőtt valami meggondolatlanságot tennék.
Ahogy minden elcsendesült körülöttem, észrevettem, milyen hevesen ver a szívem. Nem értettem, hogy miért… Miért most?
Igyekeztem lenyugtatni magam, de közben borzalmasan nagy volt a kísértés, hogy kimenjek és megnézzem, hogy alszik. De nem tettem meg. Egyrészt féltem, hogy még fent van és lebukok, másrészt nem akartam megsérteni a személyes terét.

Pár percig bámultam még a csukott ajtót, aztán kényszerítettem magam, hogy leoltsam a lámpát, és megpróbáljak elaludni.
Miután sikerült, az álmok kuszán és kínzón fontak körbe.

--*-*--

Másnap délután, a repülőn ülve elfogott a szomorúság és az üresség. Nem lepődtem meg rajta; mindig ez van, ha valami „véget ér”.
Visszagondoltam az elmúlt hétre, sorra vettem minden egyes történést, és kerestem a legmagasztosabb és a legsötétebb pillanatokat. Rossz, igazán rossz dolgokat nagyon nehezen találtam – a legjobbak közül pedig egyáltalán nem volt egyszerű választani.
Minden szép emléket igyekeztem végigvenni, hogy soha ne felejtsem el őket.
A Roberttel együtt töltött órákra különös odafigyeléssel gondoltam vissza.

Hihetetlennek tűnt, hogy a sors megint ennyire közel sodort minket. Úgy éreztem, a felületes ismeretségünk jócskán elmélyült. Talán már barátságnak is nevezhető.
Mindenesetre szerettem volna azt hinni, hogy elindultunk a barátság sokszínű ösvényén.

















_@/"